A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
kiállni néktek nem volt egyszerű,
de a jövőt nekünk is csak szivárvány
jelzi ma még – odébb még a derű.
Szívünk komoly, ha nem is keserű.
Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
S kik a viharban sérülést szereztek:
úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.
Való igaz: a múlttal összevetni
nevetség volna ezt a kort ma már,
(hisz nem bolond máié után epedni
kit asztalához rántottcsirke vár!).
S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
Panaszunk illetlen, rendellenes.
(Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
olyan, ki kész ebédhez érkezett meg …)
Tőlünk csak a hurrá természetes,
mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
A nősüléssel évekig kivárunk,
pártában fogy aránk legszebb kora,
s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
sok cérna kell még az újjávarráshoz,
mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
De hiába is mennénk a tanácshoz,
mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
(Már hallom is a tenger ellenérvet:
„mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
„nagyon igényes ez a nemzedék”.
Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
Csak élőbbről lehet előbbre lépni,
s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
több nagy munkával tudnánk szembenézni
s akkor se lennénk „elkényeztetettek.”)
Tizenhét évig töltöttük serényen
tudás-borral – kikénezett fejünk,
s nagy polcra téve néhol még kevélyen
üres hordófej kong ukázt nekünk.
(Nem lenne lassan helyén a helyünk?)
A világosság egyidős a renddel:
tizenhét éves. Aszú-értelemmel
volt hát idő betelni minden fejnek.
Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell…
(Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)
Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
e had bársony-sátorlapot nem áhít,
jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig,
hogy mi vagyunk az elkényeztetettek…
