https://verskucko.com

Kategória: Bella István

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Bella István: Ami elmarad

    Ahogy minden megérik magára,
    úgy halálosodsz; maradsz.
    Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
    voltnál bizonyosabb.

    Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
    Jobb így! Megszokhatod.
    S ha kezed után leválna lábad,
    mímelhetsz művégtagot.

    Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
    Semmi se a tiéd.
    Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
    Van példa rá elég.

    Ki ragozza el magyarul az időt?
    A szótővek, félmondatok ideje jő.
    A sunyi ponté. Minden kidőlt
    felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csak a bárány

    Káin és Ábel ügyében
    eddig
    a bárányról
    még senki nem beszélt.
    Maga az Úr sem!
    A Bírák Bírája!

    Pedig ő látta az esetet
    s tanúsíthatná,
    hogy Káin és Ábel fölcserélhető.
    Mert Káin lehet Ábel.
    És Ábel lehet Káin.

    Csak a bárány,
    aki mindig ugyanaz.
    Meg az áldozati füst.
    Az áldozatot nem szabad megakadályozni!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: A világ végén

    A világ végén végül is ketten maradtak:
    az árva, árva ember
    meg az árva, árva, árva
    emberiség.

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az ember az emberiségben:
    „Hol vagy barátom, hova lett?”

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az emberiség is az emberben:
    „Hol vagy barátom, hova lett?”

    És így
    tekergőztek egymás
    üregeiben, járataiban,
    barlangjaiban
    a világ végezetéig.

    Mert az ember
    nem tudott emberiségül,
    és az emberiség
    nem tudott emberül.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csak az a fény

    Már nem érdekel a láng, a lobogás,
    csak az a fény, mely pólyál, melegít,
    csak az a Nap, mely világít: anyás.
    Visszaadja sugarát, melleit.

    Nem érdekel a tüzek tüze sem.
    Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaadás.
    Bekormozódó életüvegemen
    nézem, mint málló napfogyatkozást,

    messzi magam: ahogy tolul, tolul
    elém, körülem egy feketeség,
    elfed előlem, s azt súgja botorul:
    kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Csönd

    És majd besüpped az ég,
    megroskad, összetöpped,
    s mint elhagyott sírokon,
    elgazosodik a földön az éj.

    Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
    mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
    csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

    Hol lesz akkor barátom a porhadt
    temetők nyugalma, lesz-e ember,
    síró nénike a fák közt, mekegő
    kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

    Lesznek-e méhek?
    Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
    elmúlássá szelídíti?

    Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
    döglegyek, keselyűk, hollók
    – zajtalan keringő bolygók –
    a Föld felett.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bella István: Ikerbátyám

    Öreg a szívem, öregebb nálam,
    öregebb nem is lehet,
    idősebb volt már anyám hasában,
    s mióta megszületett

    – bár ikerbátyám – külön. Magában.
    Én baktatok. Ő meg lohol.
    Hol én előttem. Hol meg utánam.
    Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.

    Megáll majd egyszer. Hagyja: bevárjam
    az utat, mely végképp övé.
    Elnyugszunk együtt. A föld hasában
    hallgatni anyánk szívét.

    Forrás: Magyarul Bábelben

    ⭐

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Bella István: Hívogató

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás,

    mi ez a hajnalig
    vetkező vízesés,
    élni se, halni se,
    szakadó szívverés,

    nézem az arcodat,
    s kétkedve kérkedek,
    széthulló arcomat
    tartja-e még kezed?

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Barnuló, nagy rögök,
    szemem földje helyett,
    lennék kék örömöd,
    szitakötő szemed,

    elmásolnám magam:
    ne legyek barna lomb,
    megmásítnám magam:
    csak nézz rám, hajnalodj!

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Takard be szememet,
    vakságom bevakold,
    félelem fenyeget,
    véremmel hál a hold.

    Itt vagyok, itt vagyok,
    szálló mezőtüzed.
    Szíthatod, szidhatod,
    kihalok nélküled.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Bella István – Szebbnek szültél

    Együtt születhetett szívem
    szíveddel, ezért vagy ilyen,

    mint én, mert ugyanaz a fa
    ágán sarjadtunk valaha.

    Ugyanaz, ugyanaz a vér
    vert arcodért, vert arcomért.

    Ugyanaz, ugyanaz a tej
    delelt melleden, mellemen,

    s az a kéz, ugyanaz a jobb
    etetett meg és mosdatott.

    Hát milyen álnokság, mi volt,
    mi tőled így elpusztított?!

    Mit vétett, mit vétkezhetett
    szívem, hogy így száműzetett

    tőled, hogy csak találgatom,
    ki vagy, honnan vagy rokonom.

    A hang, a hangod ismerős,
    itt volt a torkomban előbb,

    s ahogy beszélsz, a haj, a szem
    – jaj istenem, jaj istenem,

    madár, csak madár szólhat így,
    mikor hullatja tollait. –

    S ahogy lépteid hallani,
    bennem lépdelt így valaki.

    De rád néz és fölujjong kezem:
    Te vagy kezem! Te vagy kezem!

    Rád néz és fölujjong a szám:
    Arcod hazám. Szemed hazám,

    és minden szerv: külön, külön
    beszél, beszél: öröm, üröm

    fagy, kín, elkezd kiáltani:
    Magad magamnak vallani.

    Hallgasd csak, milyen hangzavar,
    gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

    Hajnal bánata, születés,
    gyöngyvirág-verítékezés.

    És mind szólal, és mind beszél,
    a sírás, a csukló nevetés.

    Tenned kéne már valamit,
    el kéne halkulni kicsit,

    halkulni, arcvonásnyira,
    csupáncsak dobbanásnyira,

    csak te halld, csak te értheted:
    éltem és csak most éledek.

    Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
    Szebbnek szültél, mint az anyám!

    Forrás: Szívzuhogás