Ha kilépek: se föl se le
a mérleg egy helyben marad
nyerés vesztés nem jár vele
úgy múlik mint szokott a nap
mint a nagyvilágban szokott:
itt győztesen ott rongyosan
lesz áldott és lesz átkozott
lesz boldog és boldogtalan
Az égen felhőtörmelék
a földön egy-szemernyi sár
nem csúfos ám csöppet se szép
semmi többlet és semmi kár
A nagy világ-statisztikán
nem változik meg semmi sem
kilépésemmel sem hiány
fölösleg sem lesz úgy hiszem
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, –
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.
Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, –
kis emberi türelmet.
A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, –
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.
Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
– embertől más se telhet, –
önnön-szívemre készitem
e gyógyító szerelmet. –
Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.
Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Szomorúságom szürke gömb,
bárhol próbálom bontani,
föltépni és szétrontani,
lesiklik róla a kezem. –
A szívemen gurul, gurul,
behorpad tőle a szivem, –
úgy érzem: szivemen viszem
a legmagasabb hegyeket.
Támad a hideg négy felől,
bevicsorog az ablakon,
fagyott árnyékok a havon, –
meleg a szoba: hasztalan.
Átúsztam újra egy folyót,
kiveri utánam a hab
a nem-szeretem dolgokat,
és nincsen senkim, aki véd.
Távoli, vidám szavaid
jéggé meredve érnek el, –
a hűvös semmi énekel
fülembe, mint a szunyogok. –
Siess, hozd már a meleged,
veszélyes tájon imbolyog
a lábam: könnyen megfagyok,
szívemhez koccant a halál.
Hogy mindörökké áldjalak,
ki másodszor életre szülsz,
s a pusztulás elé feszülsz,
mely már-már arcomba lehel.
Forrás: DIA – Csorba Győző
A nevét mondom és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.
Tizennégyéves volt és félkegyelmű
és pösze is volt még szegény,
szegény Kati! – riadó bánat
ijedezett a két szemén.
Most lefeküdt, a hátára feküdt le,
mint vágya olykor súgta már,
aszott testére vőlegényként
reáfeszült a rossz halál. –
Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek
ölén hagytátok hamvatok,
félelmes nászéjszaka volt ez:
a halál alatt egy halott.
Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt,
és szűz maradt a nász után,
mégis fogant zsengécske méhe:
enyészet és örök hiány
támadt belőle, s óriásra sarjadt,
s falánkul anyját falta fel.
– Fülem körül hűs, tiszta hangon
a más-útú rend énekel. –
A nevét mondom és a halált mondom,
és nem hiszem el, nem hiszem.
És újra hallom köhögését
a visszhangos, mély semmiben.
Már Isten első bölcsei között van,
nyelvéről kristály-szó pereg,
– nagyon fehéren lát az Isten
és feketén az emberek.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
s titok marad a volt-titok halálomig.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Hanyattfekszel; a melleden
összekulcsolt két kezedről lemállott
a gyönge hús. Könnyen-síró,
apró szemednek nyoma sincsen.
Tudom, tudom,
hiszen tizennégy éve már. –
Bennem azóta hódító erők
bő-terebélyű fája nőtt,
harcoltam a sírásó-emberek
gonosz hadával, s győztem.
Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
roncsoltak el, szegény apám!
Most minden erőm hiúsulva,
elmetszve minden ifjú izmom,
s itt állok valakivel
égnek tárt arcod előtt.
Ugye látod?
Fehér, fészek-szívű leány.
Ő az, tudod, kivel reméltem
neked magot támasztani,
de szorgos, ügyes élők
gyorsan helyemre álltak.
Ugye hallod
elvetélt unokáid zokogását?
Élőnél lehet tehetősebb élő,
de halottnál nem.
Én csont-apám,
te mozdulatlan,
segíts a mozgók ellen!
Most visszabújok hozzád,
mint az öledbe bújtam,
amikor még együtt aludtunk.
Meredj a merénylők elé,
ellenkezésük törd meg,
nézz minket össze holt szemeddel,
ne szakadhassunk széjjel,
tetteiden az állandóság
bélyege: védj meg minket!
Szegény apám,
te óriási,
én csont-apám,
te győzhetetlen,
mutasd meg, hogy az apám voltál!
Forrás: DIA – Csorba Győző
Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
kettőt befalt a föld,
hetet a sűrű távol. Változatlan
hangjával a karácsony ránkköszönt;
nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
tele a szívünk s mással van tele.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
díszítgetem a fát,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem –
mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
a régi hit nincs, új sincs még helyén,
meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.
Kínok térképét hordja édes arcod,
nézlek: segítsz nekem.
Szorgalmad hány nehéz éven, kitartott:
erőssé tett a buzgó szerelem, –
díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
bús életedben mindig dísitett.
Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
díszítsd világomat,
s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
– elémidézi most az áhitat –
tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.
Ki férfi lett, azt nem teheti többé
gyermekké anyaöl,
de gyermekké teheti mindörökké
egy jó szerelem, mely rátündököl, –
ó most érzem csak, mit vesztettem el,
ó most tudom csak igazán, mi kell.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van, –
míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
ha százszor is karácsony: hasztalan, –
s bár minden díszt magamra aggatok,
kietlen-szürke és kopár vagyok.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Szürke a piros is, szürke a kék, a sárga,
és szürke a világ: beleesett a sárba.
Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem,
mint száradó ruhák, mikor szellő se lebben.
Most nincs tragédia és komédia sincsen,
mert mérték nélküli s határozatlan minden,
és nem különbözik a vágy, a van, s az emlék,
és nem tudom, mi ez: a lét-e, vagy a nemlét.
Ó élet, ételek gyümölcse, semmi több s más! –
a kásás megszokás fullaszt, a mitse-várás,
a múzeumba tett szerszám herélti sorsa,
ízes, friss napjaim, ízetlen régi borsa.
Máskor-szörnyű halál, riasztgatásod ellen
mámort, futást, imát nem kell magamra vennem:
mint vak szeme előtt hiába integetnek,
hiába álnok arcod, többé nem rettenek meg.
Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek:
ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg,
ijessz rám, nyúlj felém: remegjek, sírva féljek –
élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!
Forrás: DIA – Csorba Győző
Vigyázz! már egyre többen látnak,
fosztják, rabolják lényedet,
prédája lettél a világnak,
gyámoltalan beteg:
magadat óvni nincs erőd,
megnyíltál, mint királyi ház
a csőcselék előtt.
Jöttél anyád rejtő öléből –
tündöklő, végtelen habok
előringattak a sötétből,
– oltalma elhagyott.
Hogy csábított a vaksi fény! –
Magad kárára, te bolond,
mért voltál oly serény?
Ha egyszer a piacra vágytál,
most undorodjál, bújj, remegj,
ölts álruhát és álruhánál
tévesztőbb lepleket,
határaid mint várfalak,
komor gőggel kerítsenek,
s bőrödnél álljanak!
Jusson eszedbe: meg kell halnod,
boldog sötétbe hullanod,
egész-magaddal hullj és halj ott,
mint példás-szép halott,
ne összevissza-feledés
kényére bízd a sorsodat,
rejtőzz el, légy merész!
Forrás: DIA – Csorba Győző
Meleg tenyerek ízét hordtad
a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
s hiába tudtad, mégse hitted.
Látod, minthogyha őszi éjben
meztelenül a kertben állnál:
dideregsz. Hűs harmat vízében
ázott virágok borzongatnak.
Ha most egyszerre megölelne
sok szeretőd, kis törpe tested
dús karjaik közt elmerülne
és irigyelne, aki látna. –
S, ó, nincsen nálad senki árvább!
te olaj vagy, mindenki más víz,
hát rántsd le már az álnok lárvát,
nézd meg magad és értsd meg végre:
embernek jöttél, egyetlennek,
páratlannak és társtalannak,
embernek jöttél, jaj, embernek!
ez az igazság, nincs menekvés.
Forrás: DIA – Csorba Győző
