Kategória: Dsida Jenő

  • Dsida Jenő – Csokonai sírjánál

    A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
    énekli másfélmillió zarándok.

    Hol bolyong a lelked,
     szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     bús rokonai,
    szólítnak, keresnek,
     hívnak epedőn,
    ődöngvén a keshedt
     ódon temetőn.
    Vén fejfák közt vánszorogva,
     Erdélyből jövén,
    vágyunk állni szívszorongva
     sírhalmod tövén,
    állni hajtott fővel
     mozdulatlanul,
    írott néma kővel
     szólni szótlanul.

    Megmozdul a szellő,
     porladt rokonok
    melléből lehellő –
     zizeg a homok,
    zizegnek a lombok
     és amerre látsz,
    hajladozva bólog,
     reszket az akác.
    Bú a szívben, könny a szemben,
     hirdeti a kő:
    Itt született Debrecenben
     s itt pihent meg ő,
    Hatvan utca-végen
     fekhelye vagyon,
    teste réges-régen
     homok, dudva, gyom.

    Minden ismerősid
     rád támadtanak,
    rád dőltek az ősi
     kollégium-falak,
    zargatták a költőt
     morc professzorok,
    átkokat üvöltött
     mindenegy torok.
    Te meg mentél, vándoroltál,
     száműzött szegény
    s veled ment az ősi oltár,
     veled ment a fény.
    Bakony-erdőn ágyat
     múzsakéz vetett
    s békötözte lágyan
     sebhedt szívedet.

    Ám a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag. –
    Mint eb, kit a gyatra
     gazda elzavart,
    fordul alkonyatra,
     megtért, hazatart,
    Te is mentél széllel szembe,
     árnyad egyre nőtt,
    visszatértél Debrecenbe
     a halál előtt,
    itt hulltál romokba,
     mikor este lett
    s rejtéd hűs homokba
     lázas testedet.

    Merre leng a lelked?
     – szólj, Csokonai!
    Szólítnak a lelked
     dúlt rokonai,
    űzöttek, bolyongók,
     megvert magyarok,
    kikre ordas gondok
     szája agyarog,
    sírodat, mint dús, nagy asztalt,
     ülik körbe, lásd:
    akit senki sem vigasztalt,
     adj vigasztalást!
    Etess meg ebéddel,
     adj hit-falatot,
    itass meg igéddel,
     bölcs magyar halott!

    Meglendül a szellő,
     szólva száll a szél,
    sírokból lehellő
     légáram beszél,
    leng, suhogva hajlik,
     borzong, merre látsz,
    tengerként morajlik,
     zsong ezer akác.
    Halk sírással felidézett
     hangok zengenek.
    Mily káprázat! Mily igézet!
     Végigrengenek
    a sírok idővert
     korhadt csonkjai,
    zúg a temetőkert,
     szól Csokonai:

    „Halld beszédem imhol.
     Hazád az a föld
    akkor is, ha gyilkos
     és ha már megölt
    és ha házad, ólad
     füstölgő romok
    s fut a föld alólad,
     mint futóhomok.
    Nézd, Debrecen porhomokja
     futna szerteszét,
    de akácok marka fogja,
     tartja a kezét,
    ölelik, csittítják
     izmos és kerek
    karjukkal, szorítják
     szívós gyökerek.

    Halld: a tiszta hűség
     tovább megmarad,
    mint a keserűség
     s a kemény harag.
    Míg a földön csúszol
     s napnyugtáig érsz,
    százszor elbúcsúzol,
     százszor visszatérsz.
    Lehet, földed úgy ereszt el,
     mint gaz mostoha,
    de ha egyszer belefekszel,
     nem dob ki soha,
    mikor ágyat vet majd
     s végkép befogad,
    szíjas gyökeret hajt
     csontod és fogad.

    Menj haza akácul
     s ha nyugodni tér
    tested és aláhull,
     légy te a gyökér,
    holtak itt is, ott is,
     több már el se fér,
    millió halott és
     milliárd gyökér.
    Vezekel az ősi vétek
     ősi föld alatt.
    Holt karokkal öleljétek,
     míg el nem szalad,
    szőjétek keményen
     újra át meg át
    s megkötött fövényen
     játszik unokád.”

    Elhallgat a szózat.
     Egy bozontos ág,
    egy fűszál se borzad.
     Méla némaság.
    Csak bent zsong a zsoltár:
     Hálánk csókjai
    illetnek, hogy szóltál,
     jó Csokonai!
    Vándorbotunk, régi jussunk,
     vígy a homokon
    Induljunk, hogy hazajussunk!
     Ég veled, rokon!
    Beborult a hűs ég,
     hűs esője sír.
    Hazahív a hűség
     s otthonunk a sír.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Dsida Jenő – A mérföldkövek titka

    Fekete-fakó mese.
    Két ember indult egymás felé
    messziről.
    Régen.

    Vaksötét az éjszaka,
    füleikben ólom siketül;
    azóta
    mennek.

    Gyöngyös-hideg alagút.
    Nedves kőfal tenyérre tapad.
    Keresik
    egymást.

    Inuk roggyant s fájva fáj,
    rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
    elgurul
    tompán.

    Némák a mérföldkövek.
    Titkon, amit mindük észrevett,
    kajánul
    rejtik:

    Csalódnak a vándorok.
    Keresztezték egymást balgatag
    útjaik
    régen.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    Felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    A vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: MEK

  • Dsida Jenő: Az első hó

    A kis angyalkák szürkeszín szitáján
    a földre szikra lisztszemek szitálnak
    s a fehér földre mosolyogva, lassan
    repülnek, szállnak.

    Fehér a szántás, fehér a vetés,
    fehér a ház, a sövénykerítés,
    fehér a sírás és a nevetés.
    Minden, minden fehér!

    S akkor vadul, komoran
    tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
    az első hóba beleterpeszkednek
    az első varjak.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Dsida Jenő: December

    A kályha tüze pattog. Körbe kába,
    nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
    s valami titkos vágytól ösztönözve
    bámulnak ki a csöndes éjszakába.

    Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
    és babráljon az özvegy nők hajában
    és megcsókolja mind, aki hiába
    gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Dsida Jenő: Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé – :
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel, – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1. december 7.

    Forrás: Versek mindenkinek

    dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925

  • Dsida Jenő – Dal az elmaradt vallomásról

    Úgy vágyna hozzád
    ezer puha szó,
    ezer csudaszó,
    színes, szomorú
    szerelemmel lázadozó.
    Úgy beborítna,
    mint földet az ég,
    mint fénnyel az ég
    a remegő rózsát,
    mely lengve, lobogva ég.
    s meghal mind, mire
    kinyíló ajkamhoz ér,
    mosolygó ajkamhoz ér,
    csomóba alvad,
    mint fagyban a földön a vér.
    S megkopva lassan
    megyek egy hűs gödörig,
    megyek a sírgödörig
    s a vallomás is
    fakul és üszkösödik,
    csak mélyül a csend
    s őszibb lesz mind a vidék,
    november lesz a vidék
    s az egyetlen szép szerelemre
    késik a bizonyíték.
    Míg aztán én leszek
    fölötted a reggeli fény,
    fürtödön alkonyi fény,
    szó, ami néma
    és mégis költemény,
    minden magam leszek,
    emlék és friss levegő,
    szentség és tág levegő
    s az édesbús öröm,
    a testeden átremegő,
    házad fölött a csillag,
    mely álmaidba rezeg,
    csillog és szívedbe rezeg,
    szerelem, szerelem,
    karácsonyfádon gyertya leszek.
    Viharban dörgés,
    mely lángoló csodákra hív,
    háborgó csodákra hív
    s egy világnak zengi, mire
    kicsi volt s gyönge a szív,
    Karom a földre cikázik
    haragos villám gyanánt,
    csattanó villám gyanánt
    s lesújt körülötted
    mindenkit, aki bánt…

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    a vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia