https://verskucko.com

Kategória: József Attila

  • József Attila – És keressük az igazságot

    Lábunk elkophat hónaljig,
    Sej haj, fütyülve baktatunk,
    Igazságot keresünk, de
    Nem találunk még seholse.

    Nincsen batyunk, csak az agyunk,
    Betyárkodó Ábel vagyunk,
    Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
    Gondolatunk az ördögé,
    Lelkünket meg Isten fogja
    Sziklaszántó ostorosba.

    Hogyha tél van, hát didergünk
    S nem is tudjuk, hogy didergünk,
    Szemünk, fülünk lefagy együtt,
    Lázas szóval melengetjük,
    Nem hálunk soha árnyékban,
    Zsebünkben is csak szándék van,
    Magunk vagyunk: a kenyerünk,
    Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
    Ínség, asszony nem bír velünk,
    Északnak meg délnek megyünk,
    Koldusokkal parolázunk,
    Ott a tanyánk, ahol ázunk,
    Összenőtt már a két kezünk
    S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
    Nagy éhünk van s nem éhezünk,
    Mindig korábban érkezünk,
    Szájunkra a jövő hágott,
    Kiáltunk emberebb világot,
    Szeretetet, szabadságot,
    Szél a lábunk, arcunk áldott,
    Nézünk minden követ, ágot,
    Ahol utat ki se vágott,
    Sej haj, dallal, jó vigasszal,
    Asztaltalan szómalaszttal
    Keressük az igazságot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – A hullámok lágy tánca…

    A hullámok lágy tánca s odaát
    a lombok gyenge lejtése az éjjelt
    lassudan hozták s csillagok raját
    hívták reszketni az egekre széjjel.

    Így ők. S az érzelmek is csendesen
    mozdulnak benn a szívben ringatóan,
    emlékezés visszfénye, szerelem
    hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

    Én nem értem, csak érzem az egészet.
    Itt tangót jár a sok lány és fiú,
    a sok számító, kedves és hiú.
    Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.

    De némán, hiszen ráér a természet,
    a zene mögött zúg az örök erdő.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

    …

  • József Attila: (Ha nem szorítsz…)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!

    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.

    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem – meghalok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • József Attila – Áldalak búval, vigalommal

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e, –
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyújtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

  • József Attila – Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1925. jún. / 1928

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: Amióta…

    Amióta megláttalak,
    Szebben süt a nap le rám
    És azóta százszor szebben
    Dalol a kis csalogány.
    Csak a piros ajkad néma
    S mosoly rajta nem fakad,
    Saját magam árnya vagyok,
    Hisz csókolnom nem szabad.

    Amióta megláttalak,
    Illatosabb a mező
    És azóta tövis nélkül
    Áll a büszke rózsatő.
    Csak a lelked lett fagyosabb,
    Csak a szíved lett büszke,
    S szerelmemtől lobbant lángra
    A kétségb’esés üszke.

    Amióta megláttalak,
    Örök tavasz ég virul
    És azóta kis madarat
    Kis leány nem tart rabul.
    Csak te tartasz foglyul engem
    S csak a szívem csupa seb;
    A neveddel ajkaimon
    Halok meg! – úgy édesebb.

  • József Attila: Ősz

    Tar ágak-bogak rácsai között
    kaparásznak az őszi ködök,
    a vaskorláton hunyorog a dér.

    Fáradtság üli a teherkocsit,
    de szuszogó mozdonyról álmodik
    a vakvágányon, amint hazatér.

    Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
    tollászkodik és hosszan elborong.
    A kövön nyirkos tapadás pezseg.

    Batyuba szedte rongyait a nyár,
    a pirosító kedvü oda már,
    oly váratlanul, ahogy érkezett.

    Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
    a gyár körül az ősz ólálkodik,
    hogy nyála már a téglákra csorog?

    Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
    de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
    hogy szemembe néz s fülembe morog.

  • József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.

  • József Attila: (Karóval jöttél…)

    (KARÓVAL JÖTTÉL…)

    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,

    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.

    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?

    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.

    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.
    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.

    1937. nov. 24.