https://verskucko.com

Kategória: József Attila

  • József Attila – Flórának

    Most azon muszáj elmerengnem:
    hogyha te nem szeretnél engem,
    kiolthatnám drága szenem,
    lehunyhatnám fáradt szemem.

    Mert jó meghalni. Tán örülnék,
    ha nem szeretnél így. Kiülnék
    a fehérhabú zöld egek,
    fecsegő csillagfellegek

    mellé a nyugalom partjára,
    a nem üres űr egy martjára,
    szemlélni a világokat,
    mint bokron a virágokat.

    Hajósinas koromban, nyáron,
    a zörgő, vontató Tatáron,
    egy szép napon munkátlanul,
    mint aki örömöt tanul,

    bámultam a Dunát, megáradt,
    libegtetett leveles ágat,
    úgy kanyarított sok fodort,
    deszkát harapdált és sodort

    olyan sok szép villogó dinnyét
    a sárga ár, hogy el se hinnéd
    és én se hinném el talán,
    ha nem tenéked mondanám.

    Piros almák is ringatóztak,
    zöld paprikák bicegve úsztak,
    most ez, majd az lett volna jó.
    S állt és bólintott a hajó.

    Ilyen lenne az űri szemle.
    Milyen szép! – bólintva mindenre,
    meglátnám, milyen kéken ég
    az ég, mely hozzád illenék.

    Mert a mindenség ráadás csak,
    az élet mint az áradás csap
    a halál partszegélyein
    túl, űrök, szívek mélyein túl,

    túl a hallgatag határon,
    akár a Duna akkor nyáron…
    Mert szeretsz s nyugton alhatom,
    neked én be is vallhatom

    az elmúlástól tetten érten,
    hogy önmagamba én se fértem,
    a lelkem azért közvagyon
    s azért szeretlek ily nagyon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Távoli zongora mellett

    A hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.
    Lassan simítja arcomat a mámor
    És bennem most száz élet kergetőz.

    Mártának hangja jut eszembe mostan,
    Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
    Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
    Szemem mered a zongora fölé.

    A csókos ajka itt remeg előttem,
    Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
    Ó jaj, emléke mért olyan erős?

    Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
    És hangok ömlenek a zongorából,
    Mint illatos teából száll a gőz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Majd megöregszel

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tűnődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szomorúfűz

    Lábon járó szomorúfűz,
    Hűvösség csal, hűvösség űz,
    Hűvösség űz, hűvösség csal,
    Ez patakkal, az meg faggyal.

    De patakra nem találok,
    Mindenütt csak fagyot látok.
    S patak kéne, napfény kéne,
    Lehevernék az ölébe.

    Megduzzadnék, mint a többi
    Szerencsésebb erdőföldi.
    Virágoznék, mint az égbolt,
    Ha a kakas kukorékolt.

    Bokrok előtt alázkodok,
    Csillagokhoz fohászkodok:
    Hé csillagok, jó csillagok,
    Patakra már hol akadok?

    Leveleim, vigasságom,
    Nem ér utól bolygó lábam:
    Elhullajtván vigasságom,
    Marad a szomorúságom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Nagy ajándékok tora

    Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
    Akaszd nyakadba s nézd, hogyan ragyog
    Szíved fölött, a melled közepén,
    Csodáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

    Szememből földre koszorút szövök,
    Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
    Utad selyemmel, rímekkel verem,
    De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem.

    Ha szomjazol, hát asszúbort adok,
    De pár sötétlő könnyet benn hagyok,
    S ha érzed, hogy az íze keserű –
    Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

    Ha tested fázik, lelkem rád adom,
    Két vállad bársonnyal betakarom.
    És reszkető agyam, ha éhezel –
    Szükségbe nálam soha nem leszel.

    S ha fáradt tested megpihenni vágy,
    Nyugodj karomba – nincs puhább faágy,
    S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
    Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

    Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
    Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
    Ha nem jönnél is, mind tiéd marad,
    Nem kéri vissza gyönge pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Hajad az ujjamé…

    Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
    Ámulva búvik a szívem
    S zizegve hull a naptár levele.

    Vén küszöböm sír, mint a gyerek,
    Amikor jössz, hogy többször gyere.

    Erős csapatban régi napjaim
    Elfúlva rágják a fülem –
    Bennünket mért nem csókoltál belé?

    És nem értik, hogy sápadtak, buták,
    Hogy fényük nem lehet a szemedé!

    1926 nyara

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – A szív s a szem

    A szív érez, a szem kutat,
    Szép lány szerelméhez utat.
    A szív dobog, a szív sóhajt
    Ha a lány távol nincsen,
    A szem ellesi az óhajt:
    – Mit kívánsz édes kincsem?

    Ha eltűnik a szerelem,
    A szív kérdi: – Mi lesz velem?
    Önzö szív! magára gondol
    S csakhamar életre kel.
    S nem gyötrődik semmi gondtól,
    Hisz gond nélkül válik el.

    A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
    Rejtett kincsét előhívja,
    S mosogatja gyötört lényét,

    De ez már mit sem segít,
    Vissza nem kapja a fényét,
    Ha elsírta könnyeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Imádság megfáradtaknak

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    hogy tiszteljenek bennünket
    s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    akár az égben laksz, akár a tejben,
    a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
    mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    csak a kardok, tornyok és ölő igék.
    Most mégis, megfáradván
    dicséreteddel keresünk új erőt
    s önmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadíts meg a gonosztól.

    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szép csöndesen aludj

    Szép este van. Szép csöndesen aludj.
    Szomszédjaim is lefeküsznek már.
    Az uccakövezők is elballagtak.
    Messze-tisztán csengett a kő.
    Meg a kalapács
    Meg az ucca
    S most csönd van.
    Régen volt amikor láttalak.

    Dolgos két karod is oly hűs
    Mint ez a nagy csöndű folyó.
    Nem is csobog csak lassan elmegy.
    Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
    Aztán a halak
    A csillagok is.
    És én egészen egyedül maradok.

    Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
    Én is elalszom majd.
    Szép csöndesen aludj.
    Bizonyosan te is szomorú vagy
    Azért vagyok én is szomorú.

    Csönd van
    A virágok most megbocsátanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Nagy városokról beszélt a messzi vándor

    Nagy városokról beszélt a messzi vándor
    Ott az emberek nem ismerik egymást
    A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
    Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, úgy hallgatják
    Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
    és azok is örülnek neki

    A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
    Fényes nappal is szeretik egymást

    Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
    a vizet meg a hajókat
    Úszkálnak ide-oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
    Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
    komolyan elmegy a hullámok alatt
    Azok meg csillognak, mint a pengék

    S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
    Pedig már egészen beesteledett.

    Forrás: Lélektől lélekig