Kategória: József Attila

  • József Attila: Gyöngy

    Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
    gyöngyszilánkokként potyog,
    mint a szöllő, fürtösen,
    s mint a vizcsepp, hüvösen.

    Halovány bár a göröngy,
    ő is csámpás barna gyöngy;
    a barázdák fölfűzik
    a bús földet diszitik.

    Kezed csillag énnekem,
    gyenge csillag fejemen.
    Vaskos göröngy a kezem,
    ott porlad a sziveden.

    Göröngy, göröngy, elporlik,
    gyenge csillag lehullik,
    s egy gyöngy lesz az ég megint,
    egybefogva sziveink.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • József Attila – Harmatocska

    Guggolva ringadoz
    a málnatő, meleg
    karján buggyos, zsíros
    papiros szendereg.

    Lágy a táj, gyöngy az est;
    tömött, fonott falomb,
    hegyek párája rezg
    a halmokon s dalom.

    Hát dolgoztam híven,
    zümmögve, mint a rét.
    Milyen könnyű a menny!
    A műhely már sötét.

    Fáradt meg együgyű,
    vagy tán csak jó vagyok
    s reszket, mint a fű
    és mint a csillagok.

    1929. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,
    az uccák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől
    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Karácsony

    Legalább húsz fok hideg van,
    szelek és emberek énekelnek,
    a lombok meghaltak, de született egy ember,
    meleg magvető hitünkről
    komolyan gondolkodnak a földek,

    az utcák biztos szerelemmel
    siető szíveket vezetnek,
    csak a szomorú szeretet latolgatja,
    hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
    fa nélkül is befűl az emberektől –

    de hová teszik majd a muskátlikat?
    Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
    s az újszülött rügyező ágakkal
    lángot rak a fázó homlokok mögé.

    Forrás: József Attila versei

  • József Attila – Álomban enyém vagy

    A boldogságunk némán meghúzódott
    És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
    Kályhánk lángja is örömmel lobogott
    S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
    A komoly falióra se mormogott
    S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

    Álomban mindig egészen enyém vagy.
    S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – És keressük az igazságot

    Lábunk elkophat hónaljig,
    Sej haj, fütyülve baktatunk,
    Igazságot keresünk, de
    Nem találunk még seholse.

    Nincsen batyunk, csak az agyunk,
    Betyárkodó Ábel vagyunk,
    Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
    Gondolatunk az ördögé,
    Lelkünket meg Isten fogja
    Sziklaszántó ostorosba.

    Hogyha tél van, hát didergünk
    S nem is tudjuk, hogy didergünk,
    Szemünk, fülünk lefagy együtt,
    Lázas szóval melengetjük,
    Nem hálunk soha árnyékban,
    Zsebünkben is csak szándék van,
    Magunk vagyunk: a kenyerünk,
    Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
    Ínség, asszony nem bír velünk,
    Északnak meg délnek megyünk,
    Koldusokkal parolázunk,
    Ott a tanyánk, ahol ázunk,
    Összenőtt már a két kezünk
    S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
    Nagy éhünk van s nem éhezünk,
    Mindig korábban érkezünk,
    Szájunkra a jövő hágott,
    Kiáltunk emberebb világot,
    Szeretetet, szabadságot,
    Szél a lábunk, arcunk áldott,
    Nézünk minden követ, ágot,
    Ahol utat ki se vágott,
    Sej haj, dallal, jó vigasszal,
    Asztaltalan szómalaszttal
    Keressük az igazságot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – A hullámok lágy tánca…

    A hullámok lágy tánca s odaát
    a lombok gyenge lejtése az éjjelt
    lassudan hozták s csillagok raját
    hívták reszketni az egekre széjjel.

    Így ők. S az érzelmek is csendesen
    mozdulnak benn a szívben ringatóan,
    emlékezés visszfénye, szerelem
    hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

    Én nem értem, csak érzem az egészet.
    Itt tangót jár a sok lány és fiú,
    a sok számító, kedves és hiú.
    Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.

    De némán, hiszen ráér a természet,
    a zene mögött zúg az örök erdő.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • József Attila: (Ha nem szorítsz…)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!

    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.

    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem – meghalok.


    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK