https://verskucko.com

Kategória: József Attila

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • József Attila – Áldalak búval, vigalommal

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e, –
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyújtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

  • József Attila – Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1925. jún. / 1928

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: Amióta…

    Amióta megláttalak,
    Szebben süt a nap le rám
    És azóta százszor szebben
    Dalol a kis csalogány.
    Csak a piros ajkad néma
    S mosoly rajta nem fakad,
    Saját magam árnya vagyok,
    Hisz csókolnom nem szabad.

    Amióta megláttalak,
    Illatosabb a mező
    És azóta tövis nélkül
    Áll a büszke rózsatő.
    Csak a lelked lett fagyosabb,
    Csak a szíved lett büszke,
    S szerelmemtől lobbant lángra
    A kétségb’esés üszke.

    Amióta megláttalak,
    Örök tavasz ég virul
    És azóta kis madarat
    Kis leány nem tart rabul.
    Csak te tartasz foglyul engem
    S csak a szívem csupa seb;
    A neveddel ajkaimon
    Halok meg! – úgy édesebb.

  • József Attila: Ősz

    Tar ágak-bogak rácsai között
    kaparásznak az őszi ködök,
    a vaskorláton hunyorog a dér.

    Fáradtság üli a teherkocsit,
    de szuszogó mozdonyról álmodik
    a vakvágányon, amint hazatér.

    Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
    tollászkodik és hosszan elborong.
    A kövön nyirkos tapadás pezseg.

    Batyuba szedte rongyait a nyár,
    a pirosító kedvü oda már,
    oly váratlanul, ahogy érkezett.

    Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
    a gyár körül az ősz ólálkodik,
    hogy nyála már a téglákra csorog?

    Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
    de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
    hogy szemembe néz s fülembe morog.

  • József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.

  • József Attila: (Karóval jöttél…)

    (KARÓVAL JÖTTÉL…)

    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,

    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.

    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?

    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.

    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.
    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.

    1937. nov. 24.

  • József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött…)

    (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

    Az Isten itt állt a hátam mögött
    s én megkerültem érte a világot
    ……………………………………….
    ……………………………………….

    Négykézláb másztam. Álló Istenem
    lenézett rám és nem emelt föl engem.
    Ez a szabadság adta értenem,
    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

    Ugy segitett, hogy nem segithetett.
    Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
    Ahány igazság, annyi szeretet.
    Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

    Gyönge a testem: óvja félelem!
    De én a párom mosolyogva várom,
    mert énvelem a hűség van jelen
    az üres űrben tántorgó világon.

    1937. szept.–okt.

  • József Attila: (Talán eltünök hirtelen…)

    (TALÁN ELTÜNÖK HIRTELEN…)

    Talán eltünök hirtelen,
    akár az erdőben a vadnyom.
    Elpazaroltam mindenem,
    amiről számot kéne adnom.

    Már bimbós gyermek-testemet
    szem-maró füstön száritottam.
    Bánat szedi szét eszemet,
    ha megtudom, mire jutottam.

    Korán vájta belém fogát
    a vágy, mely idegenbe tévedt.
    Most rezge megbánás fog át:
    várhattam volna még tiz évet.

    Dacból se fogtam föl soha
    értelmét az anyai szónak.
    Majd árva lettem, mostoha
    s kiröhögtem az oktatómat.

    Ifjuságom, e zöld vadont
    szabadnak hittem és öröknek
    és most könnyezve hallgatom,
    a száraz ágak hogy zörögnek.

    1937. nov.

  • József Attila: „Költőnk és kora”

    “KÖLTŐNK ÉS KORA”

    Hatvany Bertalannak

    Ime, itt a költeményem.
    Ez a második sora.
    K betűkkel szól keményen
    címe: “Költőnk és Kora”.
    Ugy szállong a semmi benne,
    mintha valaminek lenne
    a pora…

    Ugy szállong a semmi benne,
    mint valami: a világ
    a táguló űrben lengve
    jövőjének nekivág;
    ahogy zúg a lomb, a tenger,
    ahogy vonítanak éjjel
    a kutyák…

    Én a széken, az a földön
    és a Föld a Nap alatt,
    a naprendszer meg a börtön
    csillagzatokkal halad –
    mindenség a semmiségbe’,
    mint fordítva, bennem épp e
    gondolat…

    Űr a lelkem. Az anyához,
    a nagy Űrhöz szállna, fönn.
    Mint léggömböt kosarához,
    a testemhez kötözöm.
    Nem való ez, nem is álom,
    ugy nevezik, szublimálom
    ösztönöm…

    Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
    E világban dolgozol
    s benned dolgozik a részvét.
    Hiába hazudozol.
    Hadd most azt el, hadd most ezt el.
    Nézd ez esti fényt az esttel
    mint oszol…

    Piros vérben áll a tarló
    s ameddig a lanka nyúl,
    kéken alvad. Sír az apró
    gyenge gyep és lekonyúl.
    Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.

    1937. aug. vége