Kategória: József Attila

  • József Attila: MAJD MEGÖREGSZEL

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a multból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifju képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tünődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.


  • József Attila: NAGYON FÁJ

    Kivül-belől
    leselkedő halál elől
    (mint lukba megriadt egérke)

    amíg hevülsz,
    az asszonyhoz ugy menekülsz,
    hogy óvjon karja, öle, térde.

    Nemcsak a lágy,
    meleg öl csal, nemcsak a vágy,
    de odataszit a muszáj is –

    ezért ölel
    minden, ami asszonyra lel,
    mig el nem fehérül a száj is.

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.

    Nincsen egyéb
    menedékünk; a kés hegyét
    bár anyádnak szegezd, te bátor!

    És lásd, akadt
    nő, ki érti e szavakat,
    de mégis ellökött magától.

    Nincsen helyem
    így, élők közt. Zúg a fejem,
    gondom s fájdalmam kicifrázva;

    mint a gyerek
    kezében a csörgő csereg,
    ha magára hagyottan rázza.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.


  • József Attila: KOSZTOLÁNYI

    A kínba még csak most fogunk, mi restek,
    de te már aláírtad művedet.

    Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
    Téged már csak a féreg fal, szeret,

    mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
    Testvérünk voltál és lettél apánk.

    Gyémánt szavaid nem méred karáton –
    nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

    Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
    ahogy letört a halál tégedet.

    Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
    mint tudja, ki halottat költöget.

    1936. nov. eleje

  • József Attila: …AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

    Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
    akinek több a biztosító munka,
    melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
    küldvén máris a külső fagyokat, –
    fordított ringyó, ki a kötelesség
    aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
    a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
    én nem tehetem; elpusztítalak.

    Én férfi vagyok, nemes és konok,
    nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
    Csak szenvedek, mint akit megnyomott
    ásás közben a föld; káromkodok –
    Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!
    Rajtad a komolyság is kellemes,
    nő létedre erős vagy s érdemes,
    hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
    Én nem jártatom hiába a számat,
    de kín sem űzhet hiába utánad.

    Már elrebbent a férfias szemérem
    nyoma orcámról, és csak sáppadok.
    Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
    mint bolond tanárt az üres padok.
    Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
    téged, életem s engem is, ki vágyom,
    ha másra nem, hát hogy veled legyek
    s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

    Add kezembe e zárt világ kilincsét,
    könnyü kezedet – vár kinn a szabad.
    Gyülekező halottaimat intsd szét,
    szólj s hízelegjen körül jószavad.
    Ismersz engem, kit szemed megviselt,
    lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
    Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
    hadd jusson el már örökös öledhez!

    1936. okt. 23.

  • József Attila: JUDIT

    Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
    be kell gyújtani.
    Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
    mint a hajdani

    hidegek idejében, még mikor, kedves,
    nem öleltelek,
    mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
    nem vagyok veled.

    Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
    s félelmetesebb.
    Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

    Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
    Merengsz még? Aludj,
    egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
    s rám ne haragudj.

    1936. okt. eleje

  • József Attila: IRGALOM

    Bizony nem voltam én sem az,
    akit a családfők kegyelnek.
    És időm sem volt – az igaz –
    kikönyörögnöm a kegyelmet.

    S bár hűvös, örökkévaló
    dolgok közt muszáj őgyelegnem,
    a palánkok közt szárnyaló
    munkát nem lehet elfelednem.

    Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
    azt most már támadóink védik.
    Elejtem képzelt fegyverem,
    mit kovácsoltam harminc évig.

    És hallgatom a híreket,
    miket mélyemből énszavam hoz.
    Amíg a világ ily veszett,
    én irgalmas leszek magamhoz.

    1936. okt.

  • József Attila: AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY

    Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
    akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
    aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
    vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
    aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
    azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

    Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
    napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
    s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
    s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

    Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
    mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
    föláll és szertepillant és hirtelen megindul
    és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
    ott lappang, elvezetni a távolokon által,
    két oldalán a búcsút integető fákkal.

    Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
    azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

    1936. okt.

  • József Attila: BALATONSZÁRSZÓ

    1

    Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
    fehér habokba szaggatja a zöldet.
    Fogócskáznak az apró viharok,
    az ablakban a legyek megdögölnek.

    Nyafog a táj, de néha némaság
    jut az eszébe s új derűt lel abban.
    Tollászkodnak a sárga lombu fák,
    féllábon állván a hunyorgó napban.

    Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
    mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
    Becsomagoljuk a vászonruhát
    s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

    2

    Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
    a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
    én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
    meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

    Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
    az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
    Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
    mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

    3

    Je n’ai point de theme,
    excepté que je t’aime –

    költeni csak ezt tudtam,
    mert mindig elaludtam,

    hisz annyiszor öleltem,
    ahányszor rája leltem.

    Szemüveg volt az orrán,
    az alól nézett énrám

    s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
    hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

    Szivemben bizony kín dult,
    mikor a vonat indult,

    de nem sokat merengtem –
    esett, hát hazamentem.

    Száz gramm dohányt hagyott rám,
    hogy legyen cigarettám.

    S nem álmot, hanem alvást.
    Nem látjuk többé egymást.

    1936. szept.

  • József Attila: A DUNÁNÁL

    1

    A rakodópart alsó kövén ültem,
    néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
    Alig hallottam, sorsomba merülten,
    hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
    Mintha szivemből folyt volna tova,
    zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

    Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
    reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
    úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
    minden hullám és minden mozdulás.
    S mint édesanyám, ringatott, mesélt
    s mosta a város minden szennyesét.

    És elkezdett az eső cseperészni,
    de mintha mindegy volna, el is állt.
    És mégis, mint aki barlangból nézi
    a hosszú esőt – néztem a határt:
    egykedvü, örök eső módra hullt,
    szintelenül, mi tarka volt, a mult.

    A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
    másra gondoló anyának ölén
    a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
    és nevetgéltek a habok felém.
    Az idő árján úgy remegtek ők,
    mint sírköves, dülöngő temetők.

    2

    Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
    nézem, amit meglátok hirtelen.
    Egy pillanat s kész az idő egésze,
    mit száz ezer ős szemlélget velem.

    Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
    öltek, öleltek, tették, ami kell.
    S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
    mit én nem látok, ha vallani kell.

    Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
    Enyém a mult és övék a jelen.
    Verset irunk – ők fogják ceruzámat
    s én érzem őket és emlékezem.

    3

    Anyám kún volt, az apám félig székely,
    félig román, vagy tán egészen az.
    Anyám szájából édes volt az étel,
    apám szájából szép volt az igaz.
    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
    Elszomorodom néha emiatt –
    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
    ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
    gyenge létemre így vagyok erős,
    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
    mert az őssejtig vagyok minden ős –
    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
    apám- s anyámmá válok boldogon,
    s apám, anyám maga is ketté oszlik
    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    A világ vagyok – minden, ami volt, van:
    a sok nemzedék, mely egymásra tör.
    A honfoglalók győznek velem holtan
    s a meghódoltak kínja meggyötör.
    Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
    török, tatár, tót, román kavarog
    e szívben, mely e multnak már adósa
    szelíd jövővel – mai magyarok!

    …Én dolgozni akarok. Elegendő
    harc, hogy a multat be kell vallani.
    A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
    egymást ölelik lágy hullámai.
    A harcot, amelyet őseink vivtak,
    békévé oldja az emlékezés
    s rendezni végre közös dolgainkat,
    ez a mi munkánk; és nem is kevés.

    1936. jún.

  • József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

    Gyermekké tettél. Hiába növesztett
    harminc csikorgó télen át a kín.
    Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
    Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

    Számban tartalak, mint kutya a kölykét
    s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
    Az éveket, mik sorsom összetörték,
    reám zudítja minden pillanat.

    Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
    Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
    Hiányod átjár, mint huzat a házon.
    Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

    Reám néztél s én mindent elejtettem.
    Meghallgattál és elakadt szavam.
    Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
    hogy tudjak élni, halni egymagam!

    Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
    magamba bujtam volna, nem lehet –
    alattam kő és üresség fölöttem.
    Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

    Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
    kinek szeméből mégis könny ered.
    Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
    nagyon meg tudtam szeretni veled.

    1936. máj.