Kategória: József Attila

  • József Attila: AMIT SZIVEDBE REJTESZ

    Freud nyolcvanadik születésnapjára

    Amit szivedbe rejtesz,
    szemednek tárd ki azt;
    amit szemeddel sejtesz,
    sziveddel várd ki azt.

    A szerelembe – mondják –
    belehal, aki él.
    De úgy kell a boldogság,
    mint egy falat kenyér.

    S aki él, mind-mind gyermek
    és anyaölbe vágy.
    Ölnek, ha nem ölelnek –
    a harctér nászi ágy.

    Légy, mint a Nyolcvan Éves,
    akit pusztítanak
    a növekvők s míg vérez,
    nemz millió fiat.

    Már nincs benned a régen
    talpadba tört tövis.
    És most szivedből szépen
    kihull halálod is.

    Amit szemeddel sejtesz,
    kezeddel fogd meg azt.
    Akit szivedbe rejtesz,
    öld, vagy csókold meg azt!

    1936. máj.

  • József Attila: KÉSEI SIRATÓ

    Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.
    Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
    kinyujtóztál a halál oldalán.
    Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
    próbállak összeállitani téged;
    de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

    Utoljára Szabadszállásra mentem,
    a hadak vége volt
    s ez összekuszálódott Budapesten
    kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
    A vonattetőn hasaltam keresztben,
    hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
    neked, én konok, csirkét is szereztem
    s te már seholse voltál.

    Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
    édes emlőd s magad.
    Vigasztaltad fiad és pirongattad
    s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
    Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
    mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
    Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
    félrevezettél engem.

    Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
    hoztad el – kértem én?
    Mért görbitetted mosásnak a hátad?
    Hogy egyengesd egy láda fenekén?
    Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
    Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
    haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

    Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
    ki csal és hiteget!
    Suttyomban elhagytad szerelmeidből
    jajongva szült, eleven hitedet.
    Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
    mind visszaloptad az utolsó órán!
    A gyereknek kél káromkodni kedve –
    nem hallod, mama? Szólj rám!

    Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.
    A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
    észreveszi, hogy milyen ostoba.
    Kit anya szült, az mind csalódik végül,
    vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
    Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

    1935/1936. dec.

  • József Attila: LEVEGŐT!

    Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?
    A gyepre éppen langy sötétség szállott,
    mint bársony-permeteg
    és lábom alatt álmatlan forogtak,
    ütött gyermekként csendesen morogtak
    a sovány levelek.

    Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
    a város peremén.
    Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
    A hűvös televény
    a lámpák felé lesett gyanakvóan;
    vadkácsa riadt hápogva a tóban,
    amerre mentem én.

    Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
    e táj oly elhagyott.
    S im váratlan előbukkant egy férfi,
    de tovább baktatott.
    Utána néztem. Kifoszthatna engem,
    hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
    mig nyomorult vagyok.

    Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.
    Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.
    És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
    előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

    És az országban a törékeny falvak
    – anyám ott született –
    az eleven jog fájáról lehulltak,
    mint itt e levelek
    s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
    mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
    s elporlik, szétpereg.

    Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
    Lelkem nem ily honos.
    Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
    aki alattomos.
    Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
    szemét lesütve fontol sanda választ
    és vidul, ha toroz.

    Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
    Pedig hát engemet
    sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
    mint apró gyermeket,
    ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
    Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
    ezek idegenek.

    Felnőttem már. Szaporodik fogamban
    az idegen anyag,
    mint szivemben a halál. De jogom van
    és lélek vagy agyag
    még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
    hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
    ha nem vagyok szabad!

    Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak –
    elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.
    Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
    jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

    1935. nov. 21.

  • József Attila: ALTATÓ

    Lehunyja kék szemét az ég,
    lehunyja sok szemét a ház,
    dunna alatt alszik a rét –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Lábára lehajtja fejét,
    alszik a bogár, a darázs,
    velealszik a zümmögés –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A villamos is aluszik,
    – s míg szendereg a robogás –
    álmában csönget egy picit –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Alszik a széken a kabát,
    szunnyadozik a szakadás,
    máma már nem hasad tovább –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Szundít a labda, meg a síp,
    az erdő, a kirándulás,
    a jó cukor is aluszik –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A távolságot, mint üveg
    golyót, megkapod, óriás
    leszel, csak hunyd le kis szemed, –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Tűzoltó leszel s katona!
    Vadakat terelő juhász!
    Látod, elalszik anyuka.
    Aludj el szépen, kis Balázs.

    1. febr. 2.

  • József Attila: MAMA

    Már egy hete csak a mamára
    gondolok mindíg, meg-megállva.
    Nyikorgó kosárral ölében,
    ment a padlásra, ment serényen.

    Én még őszinte ember voltam,
    ordítottam, toporzékoltam.
    Hagyja a dagadt ruhát másra.
    Engem vigyen föl a padlásra.

    Csak ment és teregetett némán,
    nem szidott, nem is nézett énrám
    s a ruhák fényesen, suhogva,
    keringtek, szálltak a magosba.

    Nem nyafognék, de most már késő,
    most látom, milyen óriás ő –
    szürke haja lebben az égen,
    kékítőt old az ég vizében.

    1. okt.

  • József Attila: ESZMÉLET

    1

    Földtől eloldja az eget
    a hajnal s tiszta, lágy szavára
    a bogarak, a gyerekek
    kipörögnek a napvilágra;
    a levegőben semmi pára,
    a csilló könnyűség lebeg!
    Az éjjel rászálltak a fákra,
    mint kis lepkék, a levelek.

    2

    Kék, piros, sárga, összekent
    képeket láttam álmaimban
    és úgy éreztem, ez a rend –
    egy szálló porszem el nem hibbant.
    Most homályként száll tagjaimban
    álmom s a vas világ a rend.
    Nappal hold kél bennem s ha kinn van
    az éj – egy nap süt idebent.

    3

    Sovány vagyok, csak kenyeret
    eszem néha, e léha, locska
    lelkek közt ingyen keresek
    bizonyosabbat, mint a kocka.
    Nem dörgölődzik sült lapocka
    számhoz s szívemhez kisgyerek –
    ügyeskedhet, nem fog a macska
    egyszerre kint s bent egeret.

    4

    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    5

    A teherpályaudvaron
    úgy lapultam a fa tövéhez,
    mint egy darab csönd; szürke gyom
    ért számhoz, nyers, különös-édes.
    Holtan lestem az őrt, mit érez,
    s a hallgatag vagónokon
    árnyát, mely ráugrott a fényes,
    harmatos szénre konokon.

    6

    Im itt a szenvedés belül,
    ám ott kívül a magyarázat.
    Sebed a világ – ég, hevül
    s te lelkedet érzed, a lázat.
    Rab vagy, amíg a szíved lázad –
    úgy szabadulsz, ha kényedül
    nem raksz magadnak olyan házat,
    melybe háziúr települ.

    7

    Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke
    és megint fölnéztem az égre
    álmaim gőzei alól
    s láttam, a törvény szövedéke
    mindíg fölfeslik valahol.

    8

    Fülelt a csend – egyet ütött.
    Fölkereshetnéd ifjúságod;
    nyirkos cementfalak között
    képzelhetsz egy kis szabadságot –
    gondoltam. S hát amint fölállok,
    a csillagok, a Göncölök
    úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
    a hallgatag cella fölött.

    9

    Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!

    10

    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    11

    Láttam a boldogságot én,
    lágy volt, szőke és másfél mázsa.
    Az udvar szigorú gyöpén
    imbolygott göndör mosolygása.
    Ledőlt a puha, langy tócsába,
    hunyorgott, röffent még felém –
    ma is látom, mily tétovázva
    babrált pihéi közt a fény.

    12

    Vasútnál lakom. Erre sok
    vonat jön-megy és el-elnézem,
    hogy’ szállnak fényes ablakok
    a lengedező szösz-sötétben.
    Igy iramlanak örök éjben
    kivilágított nappalok
    s én állok minden fülke-fényben,
    én könyöklök és hallgatok.

    1934 első fele

  • József Attila: SZÁMVETÉS

    Ettem-ittam fekete, undok
    mocskot és csípős trágyalevet;
    ember vakmerőbb nem lehet.
    Ám eddig sohasem voltam boldog.

    Ebben a megváltott világban
    egy pillanatom nem volt nemes;
    sem langyos, édes, kellemes,
    mint disznónak a pocsolyában.

    Engem sunyiságra oktat
    az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
    Huszonnyolc éve éhezem.
    Rajtam már csak a fegyver foghat.

    Ezért ülnek oly sötét dolgok,
    oly hatalmak a szívemen,
    hogy szorong lágy arcú kedvesem,
    ha ránézek; pedig mosolygok.

    Komor ég alatt üldögélek,
    mint hajléktalan a híd alatt.
    Mindentől fölmentem magamat,
    mert nem lesz utolsó ítélet.

    1. nov. 11.

  • József Attila: (MAGAD EMÉSZTŐ…)

    Magad emésztő, szikár alak!
    Én megbántottalak.

    Botot faragtál, ábrákkal tele,
    beszélt a nyele,
    aztán meguntad. Igy volt?
    S eldobtad, ahogy az égbolt
    az unt csillagot ejti le.
    Én fölvettem és rádhuztam vele.

    Igy volt?
    Sajnálom, kár volt.

    Világomon, mint üvegen át
    hallgattam uj álmod madara dalát.
    Azt hittem, annyi az ének,
    amennyi a magány üvegének
    vastag tábláin átszüremlik.

    S hallottam, emlit
    az a szó isteneket,
    kik nem hajolnak ezután neked.
    Pedig
    te nem szolgálsz többé nekik.

    Most már értelek.
    Pörös felek
    szemben álltunk, de te szintén
    más ügyben, más talaj felett
    tanuskodtál, mint én.

    Már értelek. Mit érsz vele? A mult
    tüntető menete elvonult,
    a lomb lehullt
    s a fájdalom ágai benned,
    mint mindenkiben, elkövesednek
    az aláomló évek, évadok,
    rétegek, szintek és tagok
    óriási nyomása alatt.

    Akár egy halom hasitott fa,
    hever egymáson a világ,
    szoritja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát
    s igy mindegyik determinált.
    Igy él a gazdag is, szegény is,
    igy szenvedünk te is meg én is
    s még jó, ha az ember haragja,
    nem az embert magát harapja,
    hanem valaki mást,
    dudás a fuvolást,
    én téged és engemet te, –
    mert mi lenne, mi történhetne,
    ha mindig magunkba marna
    az értelem iszonyu karma?

    S ha már szólok, hát elmesélem, –
    villamoson
    egy este a Széna téren
    találkoztunk. Kalapot emeltem,
    talán nyeltem,
    köszöntem és te
    csodálkozva vettél észre.

    S még ottan
    egy pillanatig szórakozottan
    eltünődtem, – hiszen lehetnénk
    jóbarátok, együtt mehetnénk
    a kávéházba s teát kavarva,
    szépet, jót, igazat akarva
    beszélgethetnénk irodalomról,
    vagy más ily fontos emberi lomról
    és telt szavadra,
    mit óvatosan vetnél a latra,
    utalván a tapasztalatra,
    indulatom messze ragadna,
    te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
    leintenél, mint az öregebb,
    mint az apám
    s én bosszankodnék, de nem mondanám.

    1. jún.

  • József Attila: ÓDA

    1

    Itt ülök csillámló sziklafalon.
    Az ifju nyár
    könnyű szellője, mint egy kedves
    vacsora melege, száll.
    Szoktatom szívemet a csendhez.
    Nem oly nehéz –
    idesereglik, ami tovatűnt,
    a fej lehajlik és lecsüng
    a kéz.

    Nézem a hegyek sörényét –
    homlokod fényét
    villantja minden levél.
    Az úton senki, senki,
    látom, hogy meglebbenti
    szoknyád a szél.
    És a törékeny lombok alatt
    látom előrebiccenni hajad,
    megrezzenni lágy emlőidet és
    – amint elfut a Szinva-patak –
    ím újra látom, hogy fakad
    a kerek fehér köveken,
    fogaidon a tündér nevetés.

    2

    Óh mennyire szeretlek téged,
    ki szóra bírtad egyaránt
    a szív legmélyebb üregeiben
    cseleit szövő, fondor magányt
    s a mindenséget.
    Ki mint vízesés önnön robajától,
    elválsz tőlem és halkan futsz tova,
    míg én, életem csúcsai közt, a távol
    közelében, zengem, sikoltom,
    verődve földön és égbolton,
    hogy szeretlek, te édes mostoha!

    3

    Szeretlek, mint anyját a gyermek,
    mint mélyüket a hallgatag vermek,
    szeretlek, mint a fényt a termek,
    mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
    Szeretlek, mint élni szeretnek
    halandók, amíg meg nem halnak.

    Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
    őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
    Elmémbe, mint a fémbe a savak,
    ösztöneimmel belemartalak,
    te kedves, szép alak,
    lényed ott minden lényeget kitölt.

    A pillanatok zörögve elvonulnak,
    de te némán ülsz fülemben.
    Csillagok gyúlnak és lehullnak,
    de te megálltál szememben.
    Ízed, miként a barlangban a csend,
    számban kihűlve leng
    s a vizes poháron kezed,
    rajta a finom erezet,
    föl-földereng.

    4

    Óh, hát miféle anyag vagyok én,
    hogy pillantásod metsz és alakít?
    Miféle lélek és miféle fény
    s ámulatra méltó tünemény,
    hogy bejárhatom a semmiség ködén
    termékeny tested lankás tájait?

    S mint megnyílt értelembe az ige,
    alászállhatok rejtelmeibe!…

    Vérköreid, miként a rózsabokrok,
    reszketnek szüntelen.
    Viszik az örök áramot, hogy
    orcádon nyíljon ki a szerelem
    s méhednek áldott gyümölcse legyen.
    Gyomrod érzékeny talaját
    a sok gyökerecske át meg át
    hímezi, finom fonalát
    csomóba szőve, bontva bogját –
    hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
    s lombos tüdőd szép cserjéi saját
    dicsőségüket susogják!

    Az örök anyag boldogan halad
    benned a belek alagútjain
    és gazdag életet nyer a salak
    a buzgó vesék forró kútjain!
    Hullámzó dombok emelkednek,
    csillagképek rezegnek benned,
    tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
    sürög millió élő állat,
    bogár,
    hinár,
    a kegyetlenség és a jóság;
    nap süt, homályló északi fény borong –
    tartalmaidban ott bolyong
    az öntudatlan örökkévalóság.

    5

    Mint alvadt vérdarabok,
    úgy hullnak eléd
    ezek a szavak.
    A lét dadog,
    csak a törvény a tiszta beszéd.
    De szorgos szerveim, kik újjászülnek
    napról napra, már fölkészülnek,
    hogy elnémuljanak.

    De addig mind kiált –
    Kit két ezer millió embernek
    sokaságából kiszemelnek,
    te egyetlen, te lágy
    bölcső, erős sír, eleven ágy,
    fogadj magadba!…

    (Milyen magas e hajnali ég!
    Seregek csillognak érceiben.
    Bántja szemem a nagy fényesség.
    El vagyok veszve, azt hiszem.
    Hallom, amint fölöttem csattog,
    ver a szivem.)

    6 (Mellékdal)

    (Visz a vonat, megyek utánad,
    talán ma még meg is talállak,
    talán kihűl e lángoló arc,
    talán csendesen meg is szólalsz:

    Csobog a langyos víz, fürödj meg!
    Ime a kendő, törülközz meg!
    Sül a hús, enyhítse étvágyad!
    Ahol én fekszem, az az ágyad.)

    1. jún.

  • József Attila: A VÁROS PEREMÉN

    A VÁROS PEREMÉN
     

    A város peremén, ahol élek,
    beomló alkonyokon
    mint pici denevérek, puha
    szárnyakon száll a korom,
    s lerakódik, mint a guanó,
    keményen, vastagon.
     

    Lelkünkre így ül ez a kor.
    És mint nehéz esők
    vastag rongyai mosogatják
    a csorba pléhtetőt –
    hiába törli a bú szivünkről
    a rákövesedőt.
     

    Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
    Uj nép, másfajta raj.
    Másként ejtjük a szót, fejünkön
    másként tapad a haj.
    Nem isten, nem is az ész, hanem
    a szén, vas és olaj,
     

    a való anyag teremtett minket
    e szörnyű társadalom
    öntőformáiba löttyintve
    forrón és szilajon,
    hogy helyt álljunk az emberiségért
    az örök talajon.
     

    Papok, katonák, polgárok után
    igy lettünk végre mi hű
    meghallói a törvényeknek;
    minden emberi mű
    értelme ezért búg mibennünk,
    mint a mélyhegedű.
     

    Elpusztíthatatlant annyian,
    mióta kialakult
    naprendszerünk, nem pusztítottak
    eddig, bár sok a mult:
    szállásainkon éhinség, fegyver,
    vakhit és kolera dúlt.
     

    Győzni fogó még annyira
    meg nem aláztatott,
    amennyire a csillagok alatt
    ti megaláztatok:
    a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
    a földbe zárt titok.
     

    Csak nézzétek, a drága jószág
    hogy elvadult, a gép!
    Törékeny falvak reccsennek össze,
    mint tócsán gyönge jég,
    városok vakolata omlik,
    ha szökken; s döng az ég.
     

    Ki inti le – talán a földesúr? –
    a juhász vad ebét?
    Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
    nevelkedett a gép.
    Kezes állat. No, szóljatok rá!
    Mi tudjuk a nevét.
     

    És látjuk már, hogy nemsoká
    mind térdre omlotok
    s imádkoztok hozzá, ki pusztán
    a tulajdonotok.
    De ő csak ahhoz húz, ki néki
    enni maga adott…
     

    Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
    az anyag gyermekei.
    Emeljétek föl szivünket! Azé,
    aki fölemeli.
    Ilyen erős csak az lehet,
    ki velünk van teli.
     

    Föl a szívvel, az üzemek fölé!
    Ily kormos, nagy szivet
    az látott-hallott, ki napot látott
    füstjében fulladni meg,
    ki lüktetését hallotta a föld
    sok tárnás mélyeinek!
     

    Föl, föl!… E fölosztott föld körül
    sír, szédül és dülöng
    a léckerités leheletünktől,
    mint ha vihar dühöng.
    Fujjunk rá! Föl a szivvel,
    füstöljön odafönt!
     

    Mig megvilágosúl gyönyörű
    képességünk, a rend,
    mellyel az elme tudomásul veszi
    a véges végtelent,
    a termelési erőket odakint s az
    ösztönöket idebent…
     

    A város peremén sivít e dal.
    A költő, a rokon,
    nézi, csak nézi, hull, csak hull a
    kövér, puha korom,
    s lerakódik, mint a guanó,
    keményen, vastagon.
     

    A költő – ajkán csörömpöl a szó,
    de ő, (az adott világ
    varázsainak mérnöke),
    tudatos jövőbe lát
    s megszerkeszti magában, mint ti
    majd kint, a harmóniát.
     

    1933 tavasza