A műveletlen Afrikában,
Hol sivatag van és vadon,
E jubiláris alkalomból
Eszmét cserél két vén majom.
– „Mester, ma ünnepelni illik,
Darwin barátunk napja van.
Ő mondta ki, hogy minden ember
Olyan majom, akár magam!”
– „Na hallja, elvtárs, hogyha önnek
Ez hízeleg, úgy mondhatom,
Hogy szerfölött tévedni tetszik,
Sőt, ami több, ön nagy majom!”
Forrás: Lélektől lélekig
J
Ica rica, kukorica haj,
A szerelem szörnyen kutya baj,
Édesít is, keserít is haj!
Ica rica, kukorica haj!
Tündérország ez a szerelem,
Minden szívben mindig megterem,
Pokol is, ha megesett a baj,
Ica, rica, kukorica haj!
Férfi, asszony, kettőből lesz egy,
Mert egyedül semmire se megy,
Mert egyedül csak óhaj, sóhaj, baj,
Ica rica kukorica haj.
Ica, rica, kukorica haj.
Élni kettesben se csupa vaj,
Napsütésre gyakran száll ború
És kitör az égi háború!
Ica, rica, kukorica haj,
Ha haragszol, megbékülsz hamar,
És utána édesebb a csók,
Hogyha durcás ajkaddal adod!
Forrás: Lélektől lélekig
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Forrás: Szeretem a verseket
A kandallóban égnek a hasábok,
Már itt az alkony. Isten véletek
Napfényes erdők, tavaszi szelek,
Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!
Már itt az este. A szőlőlevél is
Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
– Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
Már itt az este és már itt a tél is!
Motoszkál még fejében egy-egy ének,
Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
Melyekre taps reng és zeng száz ajak.
A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
S a vak sötétben végsőnek világol
Két szép szem napja múltak tavaszából.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Lélektől lélekig
Az újszegedi erdőben, avarban
A fűbe fekszem s nézem az eget.
Ilyen kék nem volt soha még s alattam
Oly bíborak se a falevelek!
Harkály kopácsol és rigó rikkant még
És a nap hervad, hervad nyugaton,
Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
Fejedelmi volna ravatalom!
De jaj, még élek és még élni vágyom,
Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
A falevél, mely finom ívbe rám hull,
Megnéz utolszor és jaj, elitél!
Forrás: Lélektől lélekig
Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
Egy lant idegén álmodozva babrál,
Úgy simogatom a szép és új igéket,
Mint perzsaszőnyegét a kalmár.
Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
Melyek nagy órák lázában fogantak
És pirosan és égőn és ragyogva
Új színeket lopnak az alkonyatnak.
Nem látom én az utcák szürkeségét
S a közönyös arcok nekem nem élnek.
Testvéreim a csillagokba néző
Nagy álmodók, a szomorú merészek.
Művész vagyok. Mélységek és magasság
Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
Keresek egy virágot, új virágot,
Hogy érte életemet adjam!
Forrás: Lélektől lélekig
A tanyáról jött Tandari Valér
Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
A pöttöm szöszke lány most lát először
Világi vásárt és templomi oltárt.
Künn a tanyán csak Isten napja süt
S Isten szegénye őrzi a libát.
Egy léggömböt vett az egész rokonság
A kis Valérnak, szép piros szinűt,
Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
A vén templomba is bevitte persze
Az új jószágot a boldog gyerek
S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
A túlvilági tündöklő csodákra,
Az arany és ezüst barokk mennyország
Szentjeire és angyalaira
S amíg hallgatta repeső szívével
A magasságok orgonaszavát,
A búcsúfia léggömb hirtelen csak
Elszállt kezéből és repült vígan,
Pirosan, mint az élet és öröm
A mennyezet felé, hol régi mester
Remekén hódolnak három királyok
A betlehemi gyermek jászolánál.
Öreg szülék és Tandari Valér
Ijedten látták szállani a gömböt.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.
De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.
Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.
Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.
Forrás: Arkanum
