Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.
Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet
És messzetűnő évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.
S míg sorsom altatót susog
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklő jóni oszlopok
És Annának tündöklő vállai!
Forrás: internet
Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Szegény, vert állat nyerített s a száján
A hab fehérlett és a gondolat
Az ember vak agyában csak derengett.
Szegény vak ember, míg te egyre verted
Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
S az égre, földre néztem és kerestem
Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
A megváltásra gondoltam. Kereszten
Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.
Forrás: Lélektől lélekig
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
Forrás: Lélektől lélekig
És minden dolgok mélyén béke él,
és minden tájak éjén csend lakik,
s a végtelenség összhangot zenél,
s örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz,
és mindenik gyötrődés győzelem,
s a kínok kínja, mely vérig sebez,
segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök,
s e tájon mind elmúló, ami jó,
s az élet, a szép, nagy processzió,
mely indul örvény és sírok fölött,
az égi táj felé tart csendesen,
s egy stációja van: a végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Apámmal együtt ültem a padon.
Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
A nap utolsó csókjait kereste
Az alkonyattól rőtes nyugaton.
Szemébe néztem, a szemembe nézett,
Hűs esti szél kezdett már lengeni
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el s könnybe vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.
Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!
Forrás: Lélektől lélekig
A szőlőhegynek ormát
Újhold sarlója vágja
S a fanyarzöld borostyán
Bús homlokomra kúszik…
Távol kékes ködéből
Vonatok integetnek
Mámorpiros szemekkel,
Óbor dalol szívemben
És új igékre várok.
Nunc est bibendum! Itt van
Az ihlet drága perce,
A röppenő, örök perc.
Napoleont ilyenkor
Csókolja homlokán a
Nikészárnyú szerencse,
Goethét a múzsa és lány,
Ilyenkor forr a vér és
Fogan az áldott csíra,
A jövendő. A kalmár
Aranya most gurul és
Én most kezdek dalolni!
Forrás: www.eternus.hu / Juhász Gyula: Dionysos borából
A Körös menti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted, régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
Forrás: www.eternus.hu / Juhász Gyula: Nagyvárad
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő:
Átkozott, áldott!
Forrás: Szeretem a verseket
