https://verskucko.com

Kategória: JUHÁSZ GYULA

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vita somnium breve

    Próbáltam néha-néha a halált,
    De gyáva szívem mindig visszafájt,
    Hiába siralomvölgy ez a tájék,
    Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

    Talán találkoztam is már vele,
    Talán más csillagról jő ide le;
    Talán utolsó álmom, végső vágyam,
    Talán reátalálok a halálban.

    Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
    Bár sara bánt és bár a pora untat,
    Egy álom él szívemben. Csak egy álom
    És ez az életem
    És ettől szép lesz magányos halálom.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Beethovenhez

    Örök hangok zenésze, borús titán, Beethoven,
    Ma egy világ siráma zendül fel bánatodban,
    S ki mennyei derűben trónolsz mosolygva ott fenn,
    Nevedre egy világ bús szíve összedobban.

    A germán géniusz, mely benned csúcsra hágott,
    Veled győzelmesen bejárja a világot,
    És ellen és barát egy testvér hangjaidnál,
    Melyek mély árja kéjt és kínt az égbe himbál!

    Nagyságod ünnepén, mely tiszta és nemes fényt
    Sugárzik boldogan a nagy Emberiségre,
    S széppé teszi a gyászt, dicsőbbé az erényt:
    Engedd, hogy egy babért fonjunk mi is e névre.

    Beethoven, hisz neved szabadság és művészet,
    S mi e két nemtőnek nevében íme néked
    Zenével áldozunk alázatos szerényen,
    A magyar muzsika ministránsaiképpen!

    Jöjj el, jöjj el közénk, ez áhítat körébe,
    Miként az Úr leszáll az oltár asztalára,
    Nagy lelked zengjen és ujjongjon a zenében
    A fúvók és vonók fönséges viharában.

    Epedjen és zokogjon és dübörögve szóljon
    Az Ember vágya és szerelme a vonókon,
    És mint felhők közül a Nap kilép ragyogva,
    Örök vigasz derűjét áraszd a bánatokra!

    Beethoven, ki a magasság és mélység sasa voltál,
    Világokat suhintó egyetlen szárnycsapással:
    Dicsőséged egébe tekint egy csonka ország,
    S a sírok ormain köszönt ma muzsikával;

    Mert emberi jogok, szabadságok, remények
    Nemes zenésze, nékünk testvérünk vagy s ha téged
    Ma ünnepel e nép is, magasztos, szent dalodban
    Rab milliók szívének egy vágya összedobban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ó Ember!

    Az Embert én sajnálva szeretem,
    A gyűlölet nem borom, kenyerem.
    Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
    Az bujtogat, sebez és ostoroz.
    Mert szent az Ember, nagyra született,
    Hogy lássa, élje e mély életet,
    Mely fönséges csuda, dicső titok
    És áldottak a bitók és sírok,
    Mert szent a szenvedés, szent a halál
    S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.
    Rögtúró férgek, fényes csillagok,
    Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.
    Ó Ember, búsan, alázatosan
    Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,
    Az örök törvény mint áll és ítél,
    Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A munka

    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kitől jövendő győzelmünk ered,
    A munkát dalolom, ki a szabadság
    Útjára visz gyász és romok felett.
    A gyárkémény harsogja diadalmát
    S a zengő sínen kattogó vonat.
    A béke ő, a haladás, igazság,
    Mely leigázza a villámokat.

    Nagy városokban, végtelen mezőkön
    A dala zeng és zúgni fog örökkön,
    Míg minden bálvány porba omol itt.
    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kinek nővére Szépség és Szabadság
    S kinek világa most hajnalodik.

    Forrás: MEK