https://verskucko.com

Kategória: Kányádi Sándor

  • Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

    Ül az őszi napon
    három kis anyóka,
    fonogatnak, pereg
    szaporán a rokka.

    Öreg ujjbegyük közt
    nem is kenderszálak,
    fonallá a napnak
    sugarai válnak.

    S lemenőben a Nap
    azért ragyog vissza
    finom fonalukat
    nehogy elszakítsa.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

    Építsd föl minden éjszaka
    építsd föl újra s újra,
    amit lerombol benned a
    nappalok háborúja.

    Ne hagyd kihunyni a tüzet
    a százszor szétrúgottat
    szítsd a parazsat, nélküled
    föl újra nem loboghat.

    Nevetségesen ismerős
    minden mit mondtam s mondok
    nehéz nyarunk volt, itt az ősz
    s jönnek a téli gondok.

    Már csak magamat benned és
    magamban téged óvlak
    ameddig célja volna még
    velünk a fönnvalónak.

  • Kányádi Sándor: Szelíd fohász

    szelíd fohász az én fohászom
    félig könyörgés félig hála
    hogy nem juttattál s ezután se
    juttass engemet szégyenfára

    de eljut-e az én fohászom
    eljuthat-e vajon tehozzád
    útjaidat úton útfélen
    szertartások barikádozzák

    nem marad-e sziklára hullt
    magokként vajon terméketlen
    mit egy hosszú életen át
    a jövendőnek elvetettem

    tudom sokat eltékozoltam
    abból mit rám bíztál sokat
    de azért ne tagadd meg tőlem
    holtomban se áldásodat

  • Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

    Négy szép holló talpig gyászba
    rá szállt a két cserefára.
    Tövig égtek a villámok,
    ragyog újra a magasság,
    leng a fény a lomb közt, mint a
    kaszák, mikor fölakasztják.

    Ősszel aztán a két vén fa
    bronzba önti lenn a hantot;
    jönnek majd és megcsodálják,
    mint egy ledöndült harangot.

    Farkas üvölt, öltözködnek
    a hollók majd patyolatba;
    csillagot tart ölelőleg
    karjaiban a két nagy fa.

    Kívánhat-é ember többet:
    derékaljnak szülőföldet
    s két cserefa tömött árnyát
    szemfedőnek.

  • Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső

    Szemerkél az őszi eső,
    szomorkodik a diófa,
    nem búsulna, ha a nyári
    viselete most megvolna.

    De letépte a cudar szél
    pompázatos szép ruháját,
    pedig azt még a zuhogó
    záporok is respektálták.

    De leginkább azon búsul,
    hogy azok is elszeleltek,
    akik árnyas lombja között
    nyáron által csiviteltek.

    Se egy rigó, se egy veréb,
    csak egy öreg, mindig álmos
    varjú maradt hűséges a
    lombja-vesztett diófához.

    Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
    jól tudja, hogy nemsokára
    lesz az öreg diófának
    gyönyörűszép hósubája.