Vitték a léptei, ahogy szíve dobbant,
Ment a Nap nyomában, konok, büszke daccal.
Útjában kísérték, fák, virágok, álmok.
Lelkében együtt nyílt ki a tavasszal.
Nem beszélt, és ha kérdezték, csak az eget nézte,
Valahol, a messzeségben talán volt egy párja?
Felhők mögött? Csillagúton? Sarlós hold árnyékában?
Valahol, a messzeségben tán valaki várta?
Lépteiből dalok keltek, szél hátára ültek,
Körbe járták, körbe-körbe a szomorú Földet,
S ahol jártak, serkent a fű, szirmot érlelt a dal,
S felzengett a magas égig csengő gyermekkacaj.
Felzengett a magas égig, ahol párja várta,
Csillagölű, fénykoronás, oltalmazó mátka.
Néha-néha visszazenget mennydörgőn az ének
S mind hevesebb dobbanással lüktettek a léptek.
Egyre magasabbra jutott, túl az idő átkán
Ívelt fenn az ég peremén, mint büszke szivárvány
Talán ott a felhők fölött meg volt vetve ágya,
S tán a fényes égi ágyon a mátkája várta.
Nem látom már, hiszen elment, hallgatag a szél is,
Csak az esti tiszta égen ragyognak meséi.
Ott ragyognak, csillagok közt, messzeségben, távol
A tejúton bandukol már a halálos vándor.
Forrás: Lélektől lélekig
