A hallgatag órákon,
keresed magad, de nem találod.
Pedig ott vagy, ott rohan
a vér ereidben, és a szív is ott
dobban benned, mégis
keresel valakit, aki te vagy, az igazi, a
tiszta, az ember…
Hallgatag órákon vitatkozol a csenddel…
Valakit keresel, aki az
ég tükrén néz vissza rád, mikor a Nap
rád nyitja fényeit,
keresel valakit, pedig ott van, hiszen ő
vagy te is, csonttalanul,
hústalanul, árnyék, amit a fény rajzol
lépteid elé. Ha nem
hunyod be szemeidet, látod…
Kísértenek életen át
árnyékaid, az álmok…
Pedig ott van, ott vagy
az idő romjai mögött, tépázott
ábrándokba öltözötten…
Ott vagy magad, ahol rongyokban
koldul a lélek, és
az éjbe rejtőzve keres menedéket… Ott
vagy, néha csillanó
reménnyel, s megtalálod önmagad is
egyszer… Úgy virrad fel
lényed, mint a reggel…
Valami visz, rángat, nem
tudni merre, miért? Valaki keresi
kezed, talán csak egy
érintés villámaiért, talán csak azért,
hogy a pillanat megváltsa
az időt? Talán csak azért, hogy a
fényben megtaláld a
helyed, a mindenért, vagy a semmiért?
… Valamit, valamiért…
Mennyit vitáztak,
kutakodtak a bölcsek, a tudók, mennyi
erőt rabolt el a
rettegett titok, a farkasétvágyú jövő, és
mennyi hit tört meg a
jéggé fagyott álmokon… Válasz még
nem érkezett, pedig a
kérdés ott lebeg, időtlenül… Egyszer
mindenre fény derül.
Forrás: Lélektől lélekig
