https://verskucko.com

Kategória: Nagy László

  • Nagy László, Bartók

    Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
    az irgalmatlan tiszta szeretőt –
    úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

    Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
    már világgá ment egy fűszálon,
    s vért izzad az óceán partjain.

    Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
    kimeríthetetlen kényes alkat,
    igézi a Tündért, a jövőt.

    Érte tücsökhangból niagarát
    sűrít, a napraforgó spiráljain
    a napkoronáig felküzdi magát.

    Ó, hány remek mén dühe benne!
    Diadala mégis a fegyelme,
    nem csitul mégse, virrasztani hív –

    Lüktet éjszakámban tündöklete –
    Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
    mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!


    ,

  • Nagy László, József Attila!

    Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva,
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?

    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.

    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!

    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbe szedve,
    két kisírt szemmel, tüzes ikerkörrel
    nézz a szemembe,
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet,
    az egek mirigyrendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    Te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont,
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.

    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív,
    szép szóval a száj!


    ,

  • Nagy László, Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,

    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,

    szeretőjére halált gondol.
    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!


    ,

  • Nagy László, Én és a fájdalom

    Jön a fájdalom fölfelé,
    hogy a sípcsont reped meg tőle,
    földemé, anyaföldemé,
    tolul sisaknak fejtetőmre,

    megingat, barbár vállamon
    rezegtet selyemszárnyakat,
    zúzik a fog, sírnék nagyon –
    s értelme nincs, nem is szabad.


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Tűz

    Tűz,
    te gyönyörű,
    dobogó, csillag-erejű,
    te fűtsd be a mozdonyt halálra,
    hajszold, hogy fekete magánya
    ne legyen néki teher,

    tűz,
    te gyönyörű,
    ihlet, mindenség-gyökerű,
    virágozz a vérző madárban,
    égesd, hogy a sorsot kimondja,
    nem a hamuvá izzó csontja,
    virrasztó igéje kell,

    tűz,
    te gyönyörű,
    jegeken győztes-örömű,
    ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
    lélekben szakállasodva,
    hűlve latoló józanságban,
    ahol áru és árulás van,
    öltöztess tündér-pirosba,
    röptess az örök tilosba,
    jéghegyek fölé piros bálba,
    ifjúság királya,
    tűz!


    ,

  • Nagy László, Vérugató tündér

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!
    Fehér vagy, mint a jég verése,
    zuhansz vaságyra, jégfehérre.

    Ráfekszik szívemre a sorsod,
    csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
    Véren, zúzmarán túl tavasz van,
    lesz-e még nyár – kérdem magamban.

    Aranyeső tündököl sárgán,
    árva vagy, itt maradtam árván.
    Mint pirkadatban őrült álom,
    szél dobol gyulladt mellhártyádon.

    Tüdődön láthatatlan térdek
    rengetik bölcsőit a vésznek.
    Favirág habzik – s te letüntél,
    világos vért ugat egy tündér.

    Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
    csírázik itt az átok átkot.
    Forgok arcomon új pecséttel:
    új tehetetlenség dühével.

    Nikotin ikrásodik számban,
    a csikkek szétmásznak szobámban.
    A szesz kék tüzein keresztül
    idegeim lármája zendül.

    Alkohol nincs, ami ledöntsön,
    valami szörnyűt tervez az ösztön!
    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!

    Kitárva fejednél az ablak,
    nyitok ajtót a léghuzatnak.
    Mintha a szél fújna egy holtra,
    nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

    Tulipánt hozok, meg se látod,
    álmod a morfium, s virágod.
    Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
    lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

    Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
    s marad a vérhomály utánad.
    Érted már félig megszakadtam,
    tündérem, ne légy irgalmatlan.

    A földi szerelmet ne vesd meg,
    ne vidd a Semmibe a tested.
    Hiszek, s hitemet levagdalja
    tündéri fintorod hatalma!

    Csalogatlak sírva magamhoz,
    te csak a halálhoz ragaszkodsz!
    Nappalom, éjjelem tiéd lett,
    te csak a temetőt ígéred!

    Fényleni éretted akartam,
    te az észt rombolod agyamban!
    Szeretni tehozzád szegődtem,
    te sírkövet faragsz belőlem!

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!


    ,

  • Nagy László, Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászlóruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!


  • Nagy László, Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.


    ,

  • Nagy László, Halálig tiszta

    Nagy Lajos emlékének

    Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
    s jelesek sorába lefeküdtél.
    Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
    nekem a nehezebb, aki fönt él.

    Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
    klinika s a magány már sose bánt.
    Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
    e föld, e holtunkban kedves anyánk.

    Bizony, az érzékek: az ötös szentség
    jegyében vetettél igaz betűt.
    Hallottad döngeni törtetők lelkét
    dobokon, hogy a fül megsiketült.

    Tudtad, az atléta-termet, a szív is
    elromlik idővel s jön a halál.
    Miért hát a kincsek, minek a hír is!
    Halálig árva és tiszta valál.

    Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
    nekünk is bajos, mert visszük igád,
    vért amíg bírnak pumpálni a szívek
    s nem jegesednek az artériák.

    Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
    Ne tudj már sírni a virág alatt.
    Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
    vashűség, álkulcsra néma lakat.


    ,