Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem, s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.
Húszévem elveszett, s érzem,
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.
Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.
Köröttem kúsza az élet,
kúsza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd fogódzom.
,
Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.
Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.
Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.
Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsipődön.
,
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélegzem benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
,
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rád csapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod, mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentírásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
az én szívem kiugrik a lányra.
Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
dicsőséged erősödik attól.
Te a csillagvilágot átléped,
én magamtól s jövendőmtől félek.
Család s világ engem kitagadnak,
légy irgalmas, fogadj el fiadnak!
,
Aranypénz-térdű szerető,
muzsikás, lángsisakos,
te táplálsz engem egyedül,
bú-baj ha belémtapos.
Ősszel édesült szerelem,
mint a bor télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint a pohárban a bor.
Világra kedvem te szülted,
tipródva bajaimon,
nélküled szemetet eszem,
rozsdás vizeket iszom.
,
Beteg vagyok, már holnap meghalok,
ellöktek engem tüzes angyalok,
terítettek fagyra, veszendőbe,
lélektelen nagy kopár mezőre.
Száll egy madár, szénfekete kánya,
felém ragyog csapkolódó szárnya,
előre rúgja lábát, ideszáll,
körültipegve bátran megcsodál.
Ugye, a szemem szép csecse-becse,
a dögmadárnak tükrös csemege?
Azt várod, hogy élve fölkínálom,
mint cseresznyét fehér porcelánon.
Amíg élek, te légy alázatos,
koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
amíg élek, hadd bolyongjon álmom
hazámon és a fekete lányon.
,
Ezüstpatkót lovamra
aranyszöggel veretek,
fejeteken átfutok
mint a porverő szelek.
Hajam aranysarlója
tündököl fültövemen,
dárdával, kötelekkel
én az Urat leverem.
Tusakodok Istennel
dühösen s nem okosan,
orcáimon tűzrózsa,
lehervad hamarosan.
Sugár sujt le lovamról,
nyúzva cifra-szép ruhám,
az Úrnak szánt kötelek
csavarodnak énreám.
Az égszínű bőrnyereg
tűzön feketedve ráng,
sustorogva penderül,
mint lángban a mákvirág.
Uramisten, mi lesz itt!
Kapok ballagó sarút,
holló-lovam rámszagol,
rámröhög egy iszonyút.
,
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le, szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál,
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
Szívem örökös ételed,
pünkösdirózsás életed.
Eső, hóharmat ránk szakadt,
gőzölgünk vörös fák alatt.
Az égi gyöngy hideg, rideg,
hajról bokáig lecsereg.
Minket az ősz hiába ver,
hevünket nem hűtheti el.
Lehetünk térdig sárosak,
tüzesen vagyunk párosak.
Országút porával
érkeztem a házhoz,
ordasan leültem
anyám asztalához.
Fehér országúton
csak a szedret ettem,
magas déli fényben
attól émelyegtem.
Most fekszem a fűben,
diákságnak vége,
ettem, ittam, élek,
nem tudom mivégre.
Közel a szívemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak busúlok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Húsz évet betöltve
írtam negyvenötben,
még a vadcseresnye
piroslott fölöttem.
,
