https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    felé hajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós: Hasonlatok

    Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
    ha rámhajolsz,
    s rejtelmes ízű vagy,
    olyan vagy, mint a mák,

    s akár a folyton gyűrűző idő,
    oly izgató vagy,
    s olyan megnyugtató,
    mint sír felett a kő,

    olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
    s nem ismerem ma sem
    egészen még nehéz
    hajadnak illatát,

    és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
    csavargó, nyurga füst –
    és néha félek tőled én,
    ha villámszínű vagy,

    s mint napsütötte égiháború :
    sötétarany,–
    ha megharagszol, épp
    olyan vagy mint az ú,

    mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
    s ilyenkor én
    mosolyból fényes hurkokat
    rajzolgatok köréd.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    a vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

    Figyelmeztetlek;
    mint a téli reggel,
    egemen annyi csak
    – ha fölkél is – a nap,
    amennyi sugarat
    tőled ha kap.

    S: vigyázzad lépteid,
    ha mellettem, velem,
    a percek ónosesője zizeg,
    megfagy a köveken.

    És: kapaszkodni nincs
    se fal, se ág…

    Én be nem csaplak,
    a közhely szavát mondom,
    ha érteni csak az segít.
    Tél van. Korán esteledik.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor: A virágok

    Ki a mezőre ballagok,
    hol fű között virág terem,
    virágok, szép virágaim,
    be kedvesek vagytok nekem!
    Ha látom, mintha lyányt látnék,
    szívem reszket, keblem dagad. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Leülök a virág mellé,
    és elbeszélgetek vele.
    Szerelmet is vallok neki,
    s megkérdem: engem szeret-e?
    Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
    hogy érti jól szavaimat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    S ki tudja: az illat vajon
    nem a virág beszéde-e?
    Csakhogy nem értjük, nem hat át
    testünkön lelkünk fülibe;
    szagolja csak s nem hallja meg
    a test e szellemhangokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Igen, az illat a virág
    beszéde, annak dala ez,
    s ha lényem durvább része a
    sírban rólam lefejledez:
    nem szagolom többé, hanem
    hallom majd e szép dalokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Virágillat, virág dala,
    te lész majd ott bölcsődalom,
    melynek lágy zengedelminél
    tavaszonként elaluszom,
    s következendő tavaszig
    lelkem szép álmakkal mulat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Pest, 1847. április

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    szépséges világ,
    pihent testeknek
    boldog, lomha kéje,
    rejtelmes, fényes,
    ezer puha fészkű,
    gyönyörű város.

    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    csodálatos Élet,
    be jó volna élni.

    Mennyi öröm zúg
    és mind a másé,
    mennyi arany cseng
    és mind a másé,
    mennyi erő küzd
    és mind a másé,
    mennyi asszony van
    és mind a másé,
    mennyi új kéj zsong
    és mind a másé,
    mennyi szándék tör
    és mind a másé,
    mennyi minden van,
    mennyi szép minden,
    mennyi szent minden
    és mind a másé.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Egy dáliának

    Én már csak abból élek ha adok
    neked szívet virágot kacatot
    csókot csapongást örömet
    nem tudom mit csináljak nélküled?

    Nem tudja mit csináljon kezem,
    csak ha rád várok akkor létezem,
    csak akkor lélegzem, ha csókolok
    a csókjaidból levegőt szívok.

    Őrjöng a tér és szétrobban a perc:
    mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz?
    csalánként perzsel a torok,
    megfulladok s te nem tudod.

    Csak attól élek ha rád gondolok
    szívemben látom lengő alakod
    benned veled általad szeretem
    halálomat – s maradék életem.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor – Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    mert nincs rendében eljárásotok,
    ti a dolog végébe kaptatok,
    és így tevétek már régóta mindig;
    látják, kik a multat végigtekintik.

    Ki képzel olyan templomépitőt,
    ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    alája rakja szépen a falat,
    s legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    ezért ad a hon nektek kenyeret,
    ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    sikert mutattok is föl néha-néha,
    csak olyan az, mint hogyha engemet
    a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    ételt, s talán még épen olyan ételt,
    mitől szomjúságom csak jobban éget.

    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    elmémet a bölcsőben hagytam én.
    Hiába minden szép és jó beszéd,
    ha meg nem fogjátok az elejét,
    ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.

    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    eláradó bőségben termenek,
    s bár az utósó szolga és a pór
    zsebébül aranyat marokkal szór:
    azon nemzetnek még sincs semmije,
    azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    azon nemzet gazdag végtelenűl,
    mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.

    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    a ház végére láncba szoriták,
    s láncát harapva tördeli fogát,
    amellyel védni tudná a hazát…

    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    megvettetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

    Forrás: FB Szeretem a verseket