Kategória: Szerzők

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)

  • Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

    Eső kering az utcán, s idebent
    a lámpa körül gyűrűzik a csend,
    ahogy ülök és várlak.
    Nincs más világ: magamba búvom el.
    Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
    ilyenkor óriás vagyok,
    aki elég magának,
    lebegek fönn, a csont-palack felett
    és az sem érdekel,
    hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

    Ülök és várlak.
    Mióta várok így?

    Emlékszem, meggyűltek az évek,
    feltornyosult a megvárattatás,
    közben mosoly fürösztgetett, közelség,
    jószó, szívesség és kézfogás,
    lassanként gyanús lettem önmagamnak
    s előrebukván a jövő felé
    (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
    belémfagyott a maradék lehellet
    és meggyűlöltem, akit várni kellett –

    és most eszméletem hideg falára
    kikönyökölve nézek innét,
    s mint az igazi boldogok,
    a tétovázó ifjúságra
    s a lépteidre gondolok.

    Te vagy bennem a bizonyosság,
    az önvédelem és a gőg,
    a különbség, az azonosság,
    a fejtartás mások előtt.
    Ha jössz, a padló is megéled,
    körvonalat kap a világ,
    a tárgyak előrefeszülnek,
    türelmük szétveti az ajtót,
    lebiccenő fejem fölött
    a lámpa lélegző virág,
    jaj, nézd, hogy szeretek,
    szeretek várni rád,

    nézd, én, az egykori csavargó,
    hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
    e mozdulatlan mozdulásban,
    ülök és várlak, várlak –
    állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
    még felmutatlak a világnak.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Gergely Ágnes művei)

  • Váci Mihály: Mint ökölben az ujjak

    Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe
    porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,
    és várj reám, hogy szeress és vigasztalj,
    ha megjövök az este szőnyegén.

    Szeretjük egymást, ahogyan csak
    ma tudnak szeretni és ragaszkodni,
    összefonódva, mint imára kulcsolt
    két kéz görcsösen az égre feszül;

    szeretjük egymást és összesímulunk,
    mint szoros ökölben a rémült ujjak,
    ahogy a kéz a könnyeket kitörli
    a szemből. Ó, mi úgy szeretjük

    és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,
    s ahogy a bordák szorítják halálig
    a vergődő szívet!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Váci Mihály művei)

  • Gyóni Géza: Memento

    Kit megálmodtál egyszer magadnak,
    Hajad selymével kösd le a párod!
    Források mentén nimfák kacagnak –
    Hinár karokkal rája tapadnak…
    S ha soká késel, majd nem találod.

    Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
    Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
    Irígy vénekre csak sose hallgass!
    Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
    Majd jön a bánat még idejében.

    A szerelemben nincsenek évek,
    A szerelemben csak csókok vannak.
    A szerelemben jaj a fösvénynek!
    A szerelemben csak azok élnek,
    Kik szerelemből mindent odadnak.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Gyóni Géza művei)

  • Szilágyi Domokos: Altató

    Körbejár az éjszaka
    Elringat majd minden álmos fát
    Jó barát az éjszaka
    Csodaszép álmok várnak rád
    Egy kicsit még a lámpa is ég
    Maradjon kinn a sötét
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    Körbejár az éjszaka
    Minden fényes könnyet összegyűjt
    Égre szórja gyöngyeit
    S bánatod, mint lepke elrepült
    Kicsi vagy még, senki sem bánt
    Paplanod csupa virág
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    A csillagfényes ég vigyáz rád
    Az áttetsző sötét vigyáz rád
    Még minden mozdulat rád vigyáz
    Még minden gondolat rád vigyáz
    Még álmatlan szemem rád vigyáz
    Még egész életem rád vigyáz.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Szilágyi Domokos művei)

  • Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi Szerelem!

    Laktam már a magány monostorát,
    Viseltem már a bús lemondás szürke
    Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
    A gondok ráncrepesztő ostorát.

    Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
    Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
    Könnyem vizétől milyen új és fürge
    Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

    Bús az élet, de balga, aki gyászol;
    Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
    Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

    Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
    Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
    Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)

  • llyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.

    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.
    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Zene

    Bartók zenéjét csak addig nehéz befogadni,
    ameddig szól.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Köpönyeg

    Ha már kifordítod,
    legalább ne csapj közben
    ekkora szelet vele!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: Véget nem érő monológ az emberi vágyakozásról

    Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –
    a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
    az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
    Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
    a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
    Vágyakozom a virágágyak virító színére,
    az esőre, melyet a szél loccsant rám,
    a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,
    hogy mindig elkölti, amije van.
    Vágyakozom a vágtató „Hold-Szekérre”,
    a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
    az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
    melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
    A körbe keringő, sugaras nappalokra,
    melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
    a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
    mikor az ember csendes és engedelmes.
    Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
    a mérges, hegyi fák társaságára,
    a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,
    a vigasztaló és a haragos szélre!
    Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
    ahol pókok tanyáznak,
    a táltos ló emberre tekintő szemére!
    Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
    Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!

    Forrás: Lélektől lélekig