Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.
Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny –
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.
Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Gizike barna dús hajával
besátorozta lelkemet,
Gizike gyönyörű hajával
bilincsbe font be engemet.
Ó mint imádom, hadd dicsérem
Gizike barna dús haját,
holtig kivánom, és kisérem
Gizike gyönyörű haját.
Aranka fürte szőke, gazdag,
becses buza, rendetlen asztag: –
Gizike fürte barna, dús,
simúlva milliónyi szála
önkénytelen harmóniára.
Aranka arca csupa hús,
Gizike arca csupa szellem,
Gizike teste csupa kellem,
Gizike lelke csupa fény:
Gizike lesz csupán enyém!
Gizike enyhe kellemesség,
Gizike májusi virág,
Gizike kedves kötelesség,
Gizike – egy egész világ!
Gizike kert, de nincs szurósa,
Gizike sárga viola,
Gizike néha, mint a rózsa,
Gizike, mint az ibolya.
Gizike drága szemepára
ma kivilágította lelkem,
Gizike szeme matt opála
hipnotizált fényével engem.
Ó mint imádom, hadd dicsérem,
Gizike szürke, mély szemét,
holtig kivánom és kisérem
Gizike gyönyörű szemét…
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Hattyú kutyám.
Ülj itt s vigyázz a házra,
te farkasok szelíd, fehér fia,
ős embergyűlölő, kinek a léptünk
álmatlan, éber neuraszténia.
Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
mit szívből, agyból raggatott a kéz.
Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
a körbe, mely szűk és bezárt egész.
Kik messze vannak tőlem és igémtől,
ne jöjjenek át soha a falon.
Ott túl úgyis az utca van, az utca,
rokontalan szívemnek borzalom.
Állj a határnál, híven, régi jelkép,
igaztalan világban az igaz,
tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.
Most jöjj ide.
Leckét adok tenéked.
Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
amelybe jóság és örök gyanú van.
Őrizd a csöndet mindenek felett.
Mard el veszetten, aki megzavarja
s a semmiségről fájón zakatol,
mert énreám még hosszú-hosszú út vár,
s munkás kezembe hittel jár a toll.
Aztán ne haragudj a koldusokra,
kik bámulják, szegények, a kaput,
és a holdfényben állanak soványan,
hiszen azoknak annyi a bajuk.
Inkább figyeld talán az irodalmat,
s ha erre jár nehány sunyi utas,
és meghallod, hogy engemet ugatnak,
légy szíves, és reájuk te ugass.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Egyedül te vagy állandó, igaz.
A mindegyek közt legvégső vigasz.
Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
Te általam vagy: így lettél halandó.
Ismersz engem, jobban, mint én magam:
kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
Te vagy a vágy, mely illó és örök.
Te megváltasz, miként megvált a rög.
Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.
Forrás: Lélektől lélekig
Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.
Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.
Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.
De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.
Forrás: internetes versgyűjtemények
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk’ senki sem
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
Nevetett, hítt, igérte kincseit.
Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,
Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
Protekcziómat ígérem neked.
Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
Mind a tied lesz… – Én koldus leszek.
Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:
Igy senki sem felelt nekem soha.
Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;
Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;
Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?…
Fejedet rázod?… Én koldus leszek.
Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
Majom és róka lenni nem tudok.
Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
Vigasztalóm az édes dal zenéje;
Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
S dalolva hágok a sátán fejére.
Aranyod nem kell! Én koldus leszek!
Urad vagyok! Leszállok a pokolba
És Luczifert magát elégetem.
A jókat összegyűjtöm egy akolba.
Halleluja! Megáldva végzetem!
Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
Bolond te, kin segítni nem lehet.
Adieu! – S én visszadőltem vánkosomra
És felzokogtam: Én koldus leszek!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Erdő szélén estvéledtem,
Porlepetten, gondlepetten.
Ordas nagy út sír megettem.
Kenyerem javát megettem.
Kenyér javát, ember rosszát,
Bor mézét és zavarossát,
Soknál több volt, úgy rámhozták
Nevezetlen égi posták.
Isten sípja rítt a számon.
Kinek kell a tudományom?
Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
Mondjam-e, hogy szánom-bánom?
Én aludni telepedtem,
Subám fejem alá tettem.
Édes Gazdám, ott felettem,
Majd elleszünk immár ketten.
Összeteszem két kezemet,
Angyalaid hadd jöjjenek.
Hadd fogják be két szememet:
Csak Teveled töltözzenek.
Reggelt úgyis ha megérnek,
Csak-csak visszanézegélnek,
Kezdődik a régi ének,
Szíveknek-e vagy a szélnek?
Amíg győzöm, addig éljek.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha szögesdrótot hullatnának
a láger-álmú sötét felhők:
szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
mintha árammal volna töltve,
s hurkolódik pocsolyás
utakra, fákra, tetőkre.
Hol az ég?
A törpeség mindent beborít,
s az ember olyan gyámoltalan:
ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
akinek útja van.
Hol az ég?… Hol az ég?…
Sehol egy résnyi rés,
egy repedés
a pacsirtás kedvű messzeség
felé.
Úgy sír, sajog az ég,
hogy a föld is sír belé.
Sírnak a rügybe hervadt álmok;
sír az ázott szélben riadtan ringó
ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
a parkokban, a tereken
zokog a szerelem.
A kegyetlen ég
fölitta a padokról édes melegét,
és napok óta
csak ontja, csak ontja:
ömlik sűrűn a sziszegő
szögesdrót-sűrűség.
Ez lenne hát a májusi áldás,
az áldott kenyérhozó
„Ó, irtóztató, irtóztató!”
Fuldokolnak a pocsolyák,
fojtogatják a tavak.
Szennyes kedvében
folyóvá dagadt
a patak.
Sír a sár.
Állok az ablaknál,
szemem könnybe lábad,
szánom a szerelmeseket
és sajnálom nagyon
a gyümölcsfákat.
Forrás: Lélektől lélekig
