https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Áprily Lajos: Irigyemnek

    Vénülsz s meg tudtál ádáznak maradni,
    mikor a kórtól minden fog kihull.
    El-eltűnődöm: hogy tudsz még harapni
    (ínnyel? protézissel?) – fogatlanul?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

    Mert már megint jönnek azok a fellegek,
    megint eső lesz.
    Megint sár lesz és ólmos ködburok
    a lélek körül.
    Éjszaka megint fennülhetek ébren,
    hallgatni, amint a végnélküli eső
    paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
    Megint, megint és már nem is remélem,
    hogy vége lesz.

    Valahová el akartam utazni tegnap,
    egy kis felfrissült lélekremegésre,
    Nápolyba, vagy nem tudom hová,
    ahová egy életben csak egyszer megy a vonat.
    Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
    sokszor csak pillanatokon múlik
    az ilyesmi, a napsütés,
    a jólszületés, az igazi élet,
    minden.

    Nem találom a lelkemet sehol.
    Aztán már meg is jött a köd,
    már megeredt a gyűlölt permeteg.
    Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
    behúnyom a szememet.

    … Magam előtt látom egy távoli vonat
    motollázó sok kerekét,
    hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
    s a mozdonnyal szembegurul a sínen
    egy forrón felkelő,
    óriási Nap…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: én leszek…

    én leszek a vágy a szemedben
    ha kell magammal is megverekszem

    én leszek a sóhaj a szádban
    amikor erőd elhagy a kéjes lázban

    én leszek elűzött szemérmed
    a tegnapom ölöm meg érted

    én leszek elveszett csókod a magányban
    ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homályban

    én leszek vadul lüktető szíved
    ha már senki sem, én ott leszek veled

    én leszek sivatagban a gyöngyöző harmat
    amikor Neked már senkik semmit nem adnak

    én leszek kínod egy álmatlan éjjelen
    ha hiányzó örömök csordulnak ki szemeden

    én leszek könnyed egy összegyűrt ágyban
    amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágyban

    én leszek a szivárvány-híd a semmi felett
    amikor majd lemondón nyújtod a kezedet

    én leszek rémítő álmaid gyilkosa
    a hazug hit, hogy nem hagysz el soha

    én leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet
    ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveket

    én leszek halott virágok mosolya
    a szerető, az édes és a mostoha

    én leszek nevetésed a csendben
    váratlan lázadás a rendben

    én leszek bőröm íze a szádban
    tegnapi emlék a holnapi lázban

    én leszek a viasz, amikor cseppen
    pillangó szárnya amikor lebben

    én leszek a sikoly a beteljesült vágyban
    a fájdalom az értelmetlen lázban

    én leszek a nyugalom a gondolatban
    az örök körforgásban a mozdulatlan

    én leszek majd a Te helyedben
    és Te élsz majd én helyettem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Nincs pénzük, nincs lakásuk,
    övék a pesti aszfalt.
    Ismernek minden árkot
    és kávéházi asztalt.

    Ritkán beszélnek; testük
    a rebbenést is érti.
    A nő borzong (Hideg van)
    (Igen) köhint a férfi.

    Vasárnap tiszta ingben
    két dupla mellett ülnek.
    (A széthúzódó szájnak
    mindegy: hétköznap, ünnep.)

    Ha beteg lesz az egyik,
    citromot visz a másik.
    Az ágybanfekvő izzad,
    a látogató ásít.

    Ó, rég nem váltanak már
    pillantást, csókot, könyvet.
    A szenvedély kiszikkadt,
    mint ráncokból a könnyek.

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Ballagnak egymás mellett
    – egymásról mit se tudva –
    csöndes eső szemerkél
    elvásott tomporukra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László: Táncolni Veled

    Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
    hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
    Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
    Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.

    Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
    ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
    hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
    táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem!

    De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
    együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
    Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.

    Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
    megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
    Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.

    Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
    hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.

    Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
    a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Genesis

    Amikor
    a fáról még alig lejött ősünk
    a nőstényére pillantva
    nem csupán párzási dühöt érzett,
    hanem valamiféle halk szomorúságot is,

    amikor
    szeretni kezdte
    a sejtelmes alkonyórákat,

    amikor már
    nem taposta le
    futás közben a vadvirágokat,
    hanem gyengéden kikerülte őket –

    akkor született meg a szerelem,
    s vele az ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Öreg kút az utca szádán…

    Öreg kút az utca szádán,
    öreg asszony ül a káván.
    Mint a botja, olyan görbe,
    beleréved a vödörbe.

    Nézi magát, motyog, motyog.
    Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
    de a mosoly nem sikerül,
    abbahagyja kedvetlenül.

    Jaj, mert az a félvödör víz
    égeti, mint eleven tűz.
    Ég a karja, ég a háta,
    azért ült le a kávára.

    Én istenem, hányadik is!
    Nincs a kútban most annyi víz,
    amennyit ő eddigelé
    húzott reggel s estefelé.

    Ha az a víz egybefolyna,
    fél falunak elég volna.
    Nagy tó lenne, talán tenger,
    elsírt, lenyelt könnyeivel.

    Talán ezen, talán máson –
    tűnődik az elmúláson.
    Sokáig élt, nincs más bűne…
    S ottfelejti magát ülve.

    Forrás: Kányádi Sándor verse

  • Pilinszky János: KZ-oratórium (részlet)

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.

    Forrás: Pilinszky János: KZ-oratórium

  • Károlyi Amy: (Mint fél-dolog)

    Mint fél-dolog mi egészre vágy,
    mint hab, mi csúszik folyóháton át,
    tudom, hogy álmodom
    és ébren álmodom tovább.

    E fél-dolgokra nincs szavunk,
    mégis valóságosak,
    ahogy egy árny a szobán áthalad,
    megérint tapintatosan
    aztán tovább
    becézi érintése
    a szobát.

    Tudom, hogy foghatatlan,
    mégis jól esik
    ha elégedett pici mosollyal
    felém közeledik.

    Forrás: Károlyi Amy verse

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei