Kategória: Szerzők

  • Ágai Ágnes: Nők kora

    Változás. Az egész élet a változás önkényesen
    és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
    Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
    hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
    Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
    akár a habos indiánért.
    Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
    Pattanásos fiatal lány akar lenni,
    keskeny csípővel, lapos mellel,
    aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
    és a fiú elhagyja egy bomba nőért.

    Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
    gyűlöli okos tapasztaltságát,
    és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
    Mindennap veszít valamit magából,
    és mindennap gyarapszik valami újjal,
    egy szőrszállal, egy szemölccsel,
    egy fintorral, egy kinövéssel.
    A tükörből az apja néz rá,
    ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
    vagy mint szegény jó Zsófi néni,
    könnybelábadó, táskás szemekkel.
    A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
    fogatlan ínyét a szesz kimarta,
    téblábol s megbotlik önmagában.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Végszázad

    Ez az egész századbomlás, öklendezés,
    láva-, betű- és magömlés,
    mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
    zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
    mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
    el-, te- és megfojtott
    a történelem, úgymond, viharában,
    posványában és dágványában,
    hosszú kések éjszakájában és nappalában,
    irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
    nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
    vinnyogó kis egérkék, ütemes
    be-, fel-, át- és kivonulások
    a térképen hosszában és keresztben,
    ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
    az Emberfeletti imádása,
    véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
    utána a kivérzett világ átszabdalása,
    földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
    kitépett nyelvű országok
    szétszedése és átragasztása,
    csontok és vázak vonulása,
    levert vesék vallatása,
    tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
    hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
    De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
    Ki tudja megmagyarázni?
    Már nem tehet enni, csak okádni
    mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
    ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
    Túladni rajta, túl, túl, túl,
    túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
    mondani, mondani, mondani
    tűzhányó szavak kráterében
    a fehérizzású feledésig!

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Ratkó József: Tánc

    Fábry Zoltánnak

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Bűnjel itt a csillag is,
    mert megragyog s lehull.
    Kard lángol az éjszakában
    attilátlanul.

    Bűnjel itt minden – halotti
    anyakönyv a rög.
    Írva benne jó magyar, vad
    tatár és török,

    írva benne arcról arcra
    minden holtjai;
    följegyezve ázsiai,
    európai.

    Magyarország temetőföld,
    toroz és vigad.
    Holtjaiból kóstolót küld
    szomszédainak.

    Duna-környék szétszóratott,
    éhes népei,
    vagyunk ma is ama székely
    György vendégei.

    Magyar, oláh, szláv – mindigre
    ebhitű pogány,
    csűrdöngölőt járunk ma is
    Ady homlokán.

    Hát mulassunk! – egyiket se
    gyűlölöm, hiszen
    énérettem él az is, ki
    engemet eszen.

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Életet aki ha itt vet,
    húsba vet magot.
    Holtból bú elő a kisded,
    jövendő halott.

    Mégis: hogyha szülni már egy
    ringyó sem akad,
    hónom alatt költöm ki a
    fiacskáimat.

    Forrás: verslap.hu

  • Fodor Ákos: Impromtu hommage a Kavafisz

    Hedvignek

    Tegnapi terveidet töröld.
    A legszebbeket is. Azokat először.
    – Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
    s onnan ide törmelékek halmát miért cipelnéd?
    Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem? sosem.
    Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
    a leáldozott, gyönyörű nap után. Állhass tisztán
    a kelő elébe.

    Forrás: —

    !

  • Juhász Gyula: Utánzások – Erdős Renée: Sappho

    Te vagy a párom. Te forró, te szép.
    Hallgasson el most a langyos beszéd,
    csak takarjon el az ébenhajad.
    A tested kell csak! Te kellesz magad!

    Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
    Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
    Tied a vágyam, titkos ölelésem,
    de hej, sokáig te se kellesz nékem!

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Sírvers

    Itt nyugszom én könyvek között
    álomtalan és csóktalan.
    Menj, vándor, csókolj és ölelj,
    magát kínálja az erény,
    bolond, ki ideált keres,
    ilyen bolond lehettem én.

    Forrás: —

  • Vajda János: —

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    mi itt örökre elveszett,
    vagy ami él a múltban, s onnan
    kivenni többé nem lehet.

    Forrás: —

  • Ratkó József: Segítsd a királyt!

    (III. felvonás, 7. jelenet – István imája)

    István:

    Lélek szól velem?
    Ne hagyj kápráznom, Isten!
    Felítál engem sújtoló kezedre?
    Szólj békességet, küldj vigasztalást!
    Te kezedben van élet és halál.
    Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
    Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
    pedig pogány volt.

    Te tudod, Uram,
    tiéd a tanács és az értelem!
    Megháborodtak csontjaid, atyácska,
    mintha feltúrták volna gyors kezek.
    Talán ha tolvaj mívelkedik így,
    s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
    De az hörögve szaggat és tapos,
    s beléfal emberébe, szürcsöli!

    Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
    Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
    Világ födelét fölnyitottad immár,
    s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
    szellő bókol, madár ujjongva szólal,
    minden teremtett lélek, lelkes állat,
    a millió fű mind, s külön-külön,
    az érzéketlen kő is megragyog.

    Édességét, jó ízeit a létnek
    hatalmas karral terjeszted közöttünk.
    Dicséret érte!

    Embertől nyugodt vagy?
    Törődsz velünk? – három halál ma is.
    Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
    S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?

    Be sok halált ítéltem a nevedben,
    be sok halállal intettél pedig!
    A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
    s az én bűnöm, hogy nem értettelek.

    Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
    hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
    engem ekképpen miért nem segítesz?
    Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
    Rám nehezedtél, útaim elálltad!
    Jóságomat is megtorlod, Uram!

    Te, aki látást követelsz a vaktól,
    s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
    s imára fogja kezét a kezetlen,
    Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
    Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
    A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.

    Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
    Málhádat tovább nem tudom cipelni.
    Nincsenek immár csak halottaim!

    Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével
    világot fújsz el, csillagot kioltasz,
    s föld megindul, hegyek hanyatlanak
    egy intésedre, Uram – égig érő
    s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid –

    Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiírtanák szülötte-szavunkat,
    hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak,
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják –
    örök hálát hogy tőled várjanak –,
    mert igen gőgösek immár,
    mintha ők adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők!
    És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vetessenek!

    Ámen.

  • Juhász Gyula: Madách kardal

    Férfi szívvel, férfi karral
    Megküzdünk mi száz viharral,
    Mely hazánkra támad.
    Régi hittel, régi dallal,
    Új erővel, diadallal,
    Védjük szép hazánkat.

    „Küzdj és bízva bízzál,”
    Ez költőnk szava.
    Nem csügged magyar dal
    S magyar kar soha!

    Valahány csapás jött,
    Valahány bukás ért,
    Megfizettünk mindig
    A pártoskodásért.
    Minden vészből, gyászból,
    Új életre keltünk,
    S a föltámadásról
    Hymnust énekeltünk.

    Férfi hittel, férfi tettel
    Lesz még ünnep itten egyszer,
    Győzni fog mi népünk,
    Hogyha eddig nem veszett el,
    Szembe néz új évezerrel,
    Istenünk mivélünk!

    „Küzdj és bízva bízzál”,
    Ez költőnk szava,
    S élni fogsz örökké,
    Nagy magyar haza!

    1923

    Forrás: MEK