Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.
Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.
Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.
Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
párkányának tört tajték-cirádái
horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
milyen lenne – ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
a mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
a hajótörött is egy deszkaszálon.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy szellő jött, nyugatra induló.
Üzentem vele Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Olyant küldtem vele,
mit nem bír el levél.
Amit elejt a drót is,
amire odaér,
és semmi hullámhosszon
nem lelni állomását:
a szívem dobbanását!
Egy szellővel
ma este-tájt
küldtem valamit Néked.
Talán elér,
talán átadja,
talán megérted.
Forrás: Lélektől lélekig
A bőröm vágyó kézhez érni,
a számra szomjas szájhoz érni,
a szómra szomjas fülbe szólni,
a vágyam vágyó ölbe hullni – –
Három milliárd idegent
gondommá te varázsolsz.
Ha veled a poklokra szállok,
akkor tudom, mi másnak a pokol.
Ha veled az egekbe szállok,
akkor tudom, mi másnak az ég.
A testeden szétránduló iszony,
a testedben szétáradó öröm
a katekizmusom.
Tőled tudom:
„Azért vagyunk e földön, hogy aki
szintén e földön van, segítsük élni.”
Lám, ha éjszakánkint
álmod útvesztőiben
el-nem-érhetőn bolyongsz,
fázom, hiába rántom állig paplanom.
Fényeim, árnyaim,
tükrözd hűségesen,
visszhangozd lényemet!
Ne engedd soha a magányt szívemhez!
A dögvészek dögvésze ő.
Forrás: Lélektől lélekig
Járosi Andornénak
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Előttem az út egyre feketébb.
És mégis olyan biztosan megyek,
Ó, kibeszélhetetlen békesség –
Kezemben olyan békés fegyverek:
Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
Ha eloltom, sem félek semmitől,
Véd az erdő és segít a sötét.
Futtatom magam előtt fényemet –
S fel a fákon, mint víg mókusokat:
Táncoltatom a szelíd sugarat.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
Mögöttem messze, milyen messze már
Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
Végnélküli orvosi rendelők –
Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
Gyanta, tömjén, olajok, illatok
És balzsamok.
Nem is ezen a világon vagyok.
Sötét a fenyves, sötét a világ.
De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
Ül és fütyül a fekete világra.
Sötét a fenyves, sötét a világ
És háború van s ó, annyian félnek!
Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –
Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!
Forrás: Lélektől lélekig
Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
és bánatba vonják arcát a földnek,
úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.
A világra hunyva ónszürke szemét,
jéghideg esőket önt szerte az ég,
csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
október karja a csatornákba ér.
Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
ázik, ki sírja, és ázik, ki tüntet,
a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
kanálisba fúl a bomlott értelem.
Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
elcsúszik a ma a régvolt álmain,
fakult falevelek közt tapod a láb,
és földre hullik az összes délibáb.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyöngyházszínű galamb, aranyos tollú
galamb száll a magasság oszlopára.
Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
kék sugarakkal terhes a tájon a pára.
Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
Földig hajlik most az alázatos ág,
a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.
Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
méhek a fojtott zsongás forgatagában,
rezdül a fényes lét, alig érzed,
tétova szárnyak az álom bódulatában.
Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
csend már készül a rejtett mélyben,
forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
s minden mozgás elhal tágas ölében.
Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
parttalanul tör a szél a vizekre,
vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.
Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
Gyöngyházszínű galambot, remegő
testű galambot sodor a sugaras orkán.
Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.
Forrás: Lélektől lélekig
És most elkezdek meghalni –
mondta a magzat
és megszületett.
Forrás: Lélektől lélekig
Balla D. Károly, Kezdet, erdélyi magyar, paradoxon, születés, rövid vers
Egy hétfejű sárkánykölyök csúnyán összeveszett.
Rájuk szólt az anyja, de ők nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékezett, hogy min kapott össze,
Végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Forrás: Lélektől lélekig
„A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”
Forrás: Lélektől lélekig
