„Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.”
„Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.”
„Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.”
„A szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között: hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Forrás: Lélektől lélekig
Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság!
– Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron,
– S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram.
– S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.
Forrás: Lélektől lélekig
Bölcs nem vagyok, de az idő
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
ki nem kételkedik.
De mondjátok, hát mit tegyek,
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
én felmentem magam.
Gazdátlanul szabad vagyok,
ha nincs is igazam.
Forrás: Lélektől lélekig
Tán egy beszédes kutya kéne:
jó útitárs és jó barát,
kivel este, tücsökzenére
taposhatnám az út porát.
Talán egy bot… Hiszen beérném
akármilyen görbével is:
görcsös lenne, furkó a végén
– ám kezes jószág, nem hamis!
Talán pipát, dohányt szereznék…
Meggyfapipa és szűzdohány!
Kék füstsárkány-hadat ereszt szét,
játszótársam lesz valahány!
Talán… Egyszer útrakelek majd,
még mielőtt a csönd besző.
Megtalálom. Mosolyog, sóhajt.
S felel szívem, a repdeső.
Forrás: Lélektől lélekig
Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,
bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort
olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.
Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! – bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.
Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein túl,
túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron…
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
az elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
Forrás: Lélektől lélekig
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Forrás: Lélektől lélekig
“Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”
Forrás: Lélektől lélekig
Pszichodrámát írt a rozmár.
Közege a sarki szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord jegesmedve,
ki bundáját befestette,
hogy ezzel elérje,
csak a bőre alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
színhely: a Szahara.
Ne nevess korán!
Holnap szerepelhet egy színház műsorán.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,
s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,
s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,
és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz
– neked nincs az íráshoz,
mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
hatszáz üvegszilánk zuhog
– mondd, láttad már a mások éjszakáit?
Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
