Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás antilop a rinocérosznak:
• Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyú kába!
Tévedésből került Noé bárkájába!
Formátlan, ormótlan,
iromba, goromba!
Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár rúghatnám jól faron,
maga faragatlan barom!
Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a rinocérosz:
• Bár tudnám, hogy mire céloz!…
Forrás: Szeretem a verseket
(Tandori Dezső fordítása)
Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
elérve azt a szörnyű partfokot,
hol a sír ásít, e sötét torok;
arcunk, szemünk fakul halottüresre.
Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
az égi honvágy, mint a hajnalok
friss szele, hív már valahova messze.
E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
ikerpatak a végső könnypatakban:
szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.
Talán titokzatos énünk se más
az éles szemnek: kis sötét vonás,
metszésvonal – két szétfutó világé.
Forrás: Szeretem a verseket
A tó partján a komor fűzeket
világos zöldbe öltözteti lassan
a napról napra melegebb sugár,
megfejti téli titkát ágaiknak,
smaragdragyogást tereget reájuk, –
csak földre hajló, fáradt vonalát
a fűzfagallynak nem másítja meg,
nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(lerajzolhatott volna engem is,
lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
a tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
A váratlan kérdéstől megzavarva,
anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor
azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
mikor nincsen rá különös okom? –
Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
elvettetnek a különféle magvak,
öröktől készült, titkos ősmagok,
egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
jegenyévé szökken a negyedik, –
s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
a tó tükrére csüggedt-komoran,
akkor is, mikor napfény hull reá,
akkor is, mikor zöldje ütközik, –
s tavaszba fordul a vénhedt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
líra, költészet
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról napra úgy gyöngült a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”
Forrás: Lélektől lélekig
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta,
te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
a bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
s töviskoszorú messiási bérem,
te glóriává változtattad azt,
virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
vittél az eszme-Krisztus után,
s hogy az igazság sugározzon rám,
vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
vittél a béke messze csillagára.
Féltem… kezed kezembe tévedett.
Ó, örökre áldott legyen neved!
Forrás: Lélektől lélekig
Húsz éve kereslek
minden szemben, fényben
téged láttalak
minden csókban, vágyban
téged vártalak
fonalam fut
pereg a rokka-idő
várlak
hazahúz talán még hozzám
ez a féléletnyi erő
Forrás: Lélektől lélekig
A fürdőkrémem barack illatú…
Azt mondják, ettől pont olyan vagyok,
mintha a kompót ömlött volna rám.
Ó, jó Cyrano, most te kellenél,
hogy meggyógyítsd e sérelem sebét!
Azt mondanád, hogy méznél édesebb:
a nyári nap érlelte bőrömet,
s e szép barackok olyan hamvasak,
hogy csodájukra nem marad szavad.
Tündérleány gyümölcsöskertje ez?
Itt olyan illatfelhő lengedez!
S hol ennyi friss gyümölcsre van remény,
szívesen lennél ott kertészlegény…!
Cyrano biztos mást is mondana…
és hogyha nagyon szépen mondaná…
hajnal előtt nem engedném haza…
Forrás: Lélektől lélekig
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni,
nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,
könnyben feredni,
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Akassz rám időt, mosolyt, érintést,
szeretnék végre ünnepelni.
Ülj mellém szótlanul.
Vigyázzunk egymásra –
én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Farkaslélek egyesül farkaslélekkel
életünk vermében – s szállunk fel
egyként világunk kelyhére…
Falként egybeolvadnak abroncsos
szorító markú acélrácsok.
Minden egybemosódik előttem,
vakító fáradtságban már nem látok.
A világ szeme ezernyi rácsként
pillant rám, fejét leszegve.
Ezer vas határol sírva földemen,
kék váradhoz utat keresve.
A rács mögött már nincsen világ,
mi engem feléd vezetne.
Járom köröm ernyedt akaratom
roppant erejével fejvesztve.
Néha felnézek pupillám fekete
sugarú szemein keresztül,
majd megállok a kör közepén,
szívem hasadtan egyedül.
Ölelj át…
S nézd… angyalok szállnak le a földre…
Forrás: Lélektől lélekig
