Kategória: Szerzők

  • Dsida Jenő: December

    A Gyermek dicsérete

    Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
    Ami jó van, magamtól megtaláltam
    az erdőkben, hol sok-sok este háltam
    – s keresztelő Jánosként hirdetem.

    Most járok hóban és halálra váltan,
    ám ez számomra boldog kínt terem;
    a hófuvásban gyakran hirtelen
    csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

    Goromba ágak az arcomba vernek,
    de én megyek tovább, egy kis haranggal
    viszem a drága hírt az embereknek:

    Bennem van, íme, csengő és harangdal
    és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –
    a fényes jászol s valamennyi angyal.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Madár

    Egy madár ül a vállamon,
    Ki együtt született velem.
    Már oly nagy, már olyan nehéz,
    Hogy minden léptem gyötrelem.

    Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
    Ellökném, rámakaszkodik,
    Mint egy tölgyfa a gyökerét,
    Vállamba vájja karmait.

    Hallom, fülemnél ott dobog
    irtózatos madár-szive.
    Ha elröpülne egy napon,
    Most már eldőlnék nélküle.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Sík Sándor: Áldás

    És a hegyen még egyszer visszanéztél
    És megálltál és magasra emelted
    Malasztos dús kezed.
    És szólottál: Útravalónak,
    Szeges ostornak, örök ösztökének
    Áldást hagyok neked:

    Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
    Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
    Amíg a látás hozzámig nem ér.
    És törvényt írok szomjazó fülednek,
    Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
    Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

    Futó lábadnak rendelést vetek,
    Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
    Föld ezer útján nappal-éjjel
    Pihenhetetlen szenvedéllyel,
    Míg el nem ér hozzám megint.

    És két kezedre jelet égetek,
    Hogy olthatatlan fájva fájjon
    És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
    Míg engemet ki nem tapint.

    És szíveden élő parazsat gyújtok
    Gyötrő és győzelmes jelül:
    Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
    De tenmagadra addig rá ne lelhess,
    Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
    És tengerembe vissza nem merül.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Bolero

    Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
    a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
    a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
    olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
    végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
    és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
    tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
    hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
    ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
    ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
    mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
    ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: A szenvedők

    A kertbe bejöttek a fák
    megálltak a kerítés mellett
    éhesen, szomjasan kéregettek.
    Aztán egyre közelebb jöttek,
    kalapjuk, köpenyük az úton hagyták,
    csak az árnyuk követi őket
    a téli fákat
    a szenvedőket.

    HIÁBA zárom ki a mindenséget
    a függönyön át merőn néz reám.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Benei Zsuzsa: Tél

    A jeges föld alatt már megfogant
    a hóvirág. Magzatot melegít
    fagyott hó.

    Lombtalan faágak rácsozata.
    Magában is teljesség.
    Végtelen.

    Felhők húznak a februári égen.
    Madárrajok – fényesség,
    félsötét.

    Talán tavaszodik. A jégvirág
    szirma lehullt – az ablakban
    üresség.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Az esküvő

    S amikor már asztalhoz ült a násznép,
    nagy messzeségből megjött az apa.
    A csákóján, ahogy fogasra tette,
    csillant az őszi erdők harmata.

    Nem látta senki, amikor belibbent,
    s nem tudta senki, hogy már köztük ül,
    hogy szemben ül a párral s nézi lányát,
    menyasszony-lányát, telhetetlenül.

    És lassan ismét megmoccant az ajtó:
    csillagjövéskor megjött nagymama.
    Én Istenem, hogy is fog itt leülni,
    szepegtető az úri lakoma.

    A pihegéstől mozgott még a szája,
    nehéz útról, a hegyről jött szegény.
    Pár szál katalin-virág volt kezében
    s az örök fehér kendő volt fején.

    Nesztelenül leült az ó divánra
    s ott hallgatott a nagy némák jogán.
    Szeme kék fénnyel járt a vőlegényen,
    az embersorba érett unokán.

    S a drága párt oly élőn átölelte
    a halálból sugárzó szeretet,
    hogy a szívük titkos delejre dobbant
    és a szemük áldottan nevetett.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

    Estve jött a parancsolat
    Viola-szín pecsét alatt,
    Egy szép tavaszi éjszakán
    Zörgettek Jancsim ablakán.

    Éppen akkor vált el tőlem,
    Vígan álmodott felőlem,
    Kedvére pihent ágyában,
    Engem ölelvén álmában:

    Mikor bús trombitaszóra
    Űlni kellett mindjárt lóra,
    Elindúlván a törökre;
    Jaj! talán elvált örökre!

    Sírva mentem kvártélyjáig
    S onnan a kertek aljáig.
    Indúlt nyelvem bús nótára,
    Árva gerlice módjára.

    Csákóját könnyel öntöztem,
    Gyász pántlikám rákötöztem;
    Tíz rózsát hinték lovára,
    Százannyi csókot magára.

    A lelkem is sírt belőlem,
    Mikor búcsút veve tőlem:
    „Isten hozzád!” többet nem szólt,
    Nyakamba borúlt s megcsókolt.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az íhlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
    – Tiszta remekké magába’ szülemlő –
    Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
    Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitujítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öregúr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál,
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

    (1877. július 12.)

    Forrás: Magyar Kurír