Egy strucc úgy vélte, hogy különb társainál,
eltökélte tehát, hogy karriert csinál.
Hogy ezt gyorsan vigye véghez,
úgy döntött, hogy ellenzék lesz,
és mint egyszemélyes tábor
elszakad a gyáva struccpolitikától.
Szembe is fordult a többivel dohogva,
és onnét fúrta be fejét a homokba.
Forrás: Lélektől lélekig
Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
kormos keserű alkony
kit érdekel ugyan kit érdekel
ha kormos ha keserű
szeretteidnek teher vagy már csak teher
ha megéred
hasznot hát többé ne húzz s ne várj
javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
óvakodva hogy sebet magadon s másokon
ne ejts ha lehet
köszönj el a fáktól
az égtől a rögöktől
a rigóktól
egy név egy szó egy szín
még átdereng
üzenettörlés
OK
üzenet törölve
üzenet törölve
Forrás: Lélektől lélekig
Ami maradt, az már az örökélet:
hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
Nem várok többé új föltámadásra,
sodródó égre, amely mennydörög.
Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
hegyes karókra fut a babvirág,
kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
sétára hívna, vagy a túlvilág
bozótosába. Nem, még nem megyek.
Dacolok még kicsit az elmúlással,
ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
néha jajszóval, néha fáklyalánggal.
S ha kell, még nevetni is megtanulok
kedvetekért, mászni cseresznyefára,
vízen járni vagy holdfény-kötelen
billegdélni bele az éjszakákba.
Hátha így végre megszerettek, s nevemért
még hazát is vehettek magatoknak,
szegény szegények, akiket csupán
a hajnalok rigói vigasztalnak.
Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.
Forrás: Lélektől lélekig
Fekete vagy s itt állsz fehéren
a februári fagy derében,
hű őrizőm.
Reánk van gondod, semmi másra,
nem csábulsz el csatangolásra
tarlón-mezőn.
Jelezd a völgybe érkezőket,
kirándulókat, gallyszedőket,
erdei neszt.
De a fácánkakast, a szépet
s az érre szomjas őzikéket
el ne ijeszd.
Ha vaddisznót érzel közelben
vagy róka jár a rőt ciherben,
riaszd, csahold.
(S azt sem bánom: üvölts, ha éjjel
rézsárga óriás szemével
rád néz a hold.)
Ha támad szomszédunk kutyája
s nagy szemfogát húsodba vágja,
ne hagyd magad.
S ha rabló törne ránk merészen,
fogadd farkasugrásra készen
s torkon ragadd.
Ha rossz Halál sunnyogna erre
s telkünkre is bejönni merne,
el ne inalj.
Kerüld meg némán és orozva,
rohanj a nesztelen gonoszra
s csontjába marj.
De ha a jó Halál megállna
s behívó intésemre várna
kapunk előtt,
nehogy reá mordulj, ha látod,
illőn fogadd, mint jó barátot
s bocsásd be őt.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj –
nem maradsz egyedül.
Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.
S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.
Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég –
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.
Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis – ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
Agyát, szívét is hámba fogja,
merengve hallgat, szól szorongva,
akinek szerelem a gondja.
Fészek-rakók álmait sejti,
tolakvó énjét elfelejti,
szellős nádasban el is rejti.
Kedvesének hű tükre lenne,
s míg ő csudálná magát benne:
szemérmes, dús titkokra lelne.
Forrás: Lélektől lélekig
Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.
Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.
Forrás: Lélektől lélekig
