Mikor először az utamba jöttél,
én szomorú
voltam, te pedig nevettél.
Aztán nékem lett vidám kacagásom,
s te
méláztál a virágfakadáson.
Később mindketten oly szótlanok lettünk,
sokat hallgattunk és keveset nevettünk.
És most, hogyha egymás
szemeibe nézünk,
egyszerre van könnyünk vagy víg nevetésünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Bőrömön száradó emlékcseppek,
alkony ölén menekülő nap.
Homokváram elnyelte a dagály,
kétezer éve nem láttalak…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megunod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
Forrás: Lélektől lélekig
A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!
Forrás: Lélektől lélekig
Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
– Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrűség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.
Forrás: Lélektől lélekig
Siessünk szeretni az embereket,
olyan gyorsan mennek el,
cipő marad utánuk meg süket telefon.
Csak ami nem fontos, az cammog, mint a tehén,
ami igazán fontos, oly gyors, hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
a kétségbeeséstől születik,
amikor valakire gondolunk nélküle maradván.
Ne légy nyugodt, hogy van időd,
mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse.
Úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor,
mint két szenvedély,
mely egynél mindig gyengébb.
Oly hamar mennek el,
mint júliusban elhallgató sárgarigó,
mint egy esetlen hang
vagy egy ügyetlen meghajlás.
Becsukják szemüket, hogy lássanak igazán.
Nagyobb kockázat egyébként megszületni,
mint meghalni.
Mindig túl keveset és túl későn szeretünk.
Ne írj róla túl gyakran,
de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős.
Siessünk szeretni az embereket,
oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el,
nem mindig térnek vissza,
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó,
vagy hogy az utolsó – első.
Sajgó Szabolcs fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Zárt kert nevelte fel. Futkoshatott.
De nem ismert erdő- és vadszagot.
Mióta nálunk – nappal láncon – él,
szimatolgatja: mit repít a szél.
Az erdő éle itt van túl, közel,
s ha rezzenést hall, élesen figyel.
S ha fenn kibukkanó őz ütne neszt,
a lánca csörren s orgonálni kezd.
Ijesztően zenél s egyhangúan.
Hallottam ilyent téli faluban,
ahol hegyháton, juhra-éhesen
feleselgettek ordasok lesen.
Tudom: torkából farkas-ős üvölt,
aki szarvast vágott le s őzet ölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva,
Csendes, békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról –
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól!
Törjétek fel zárát az „én-álmodásnak”,
Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
Másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
Ki valóra váltja – megitatja vérrel,
S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Forrás: Lélektől lélekig
