Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka… vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szívemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak – s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.
Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt – nem volt több óhaja.
Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
De más az útja hét magyar hajónak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Lélektől lélekig
Szavakba csordul belőlem a hála.
Nem mert jó és szép vagy,
nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
nem mert kezem kezedbe fogadod,
nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
nem mert átjár sötétkék hiányod,
nem mert novemberi zarándok szelek fújnak;
hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
A végtelen pillanat**
Időnként elhagytalak: összevesztünk.
s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk.
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé sose-szűnőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él, az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te maga a Szerelem,
a lét teremtő idegeiben.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.
Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.
S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.
Forrás: Lélektől lélekig
A deszkákat jelentő világon
súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
Taps helyett indulatok dübörögnek
s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.
A darab megbukott,
de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
holnap talán ők lesznek műsoron…
Kiplakátolva életek, sorsok…
Holnapra feledik…
Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
a szív belül már rég meghasadt.
Kosztümöt kosztümre halmozva,
csupán a nagy alakítás marad.
Talán ott a sor közepén ül,
jegy nélkül, a sötétségbe burkolva
az az egy, ki még sírni tud…
De már egyre megy, hogy érzed-e amit látsz
vagy csak átéled, holnap majd rajtad nevetnek
s a taps rajtad dübörög majd, de nem érted.
S ahogy lehull majd a bordó brokát,
elrejti némán az elhullt véred nyomát.
Felseprik majd szíved darabjait,
s te csendben mosva arcodat
elveszted ami lenni akartál: a Valakit.
Tükrödre vetődik majd szemed,
végre rádöbbensz majd:
nem eljátszanod kell,
hanem meglelned önmagad.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…
Forrás: Lélektől lélekig
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.
Figurázó, nagy csók-zenével,
Vadítva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az az éjjel,
Így jöjjön el majd az az éjjel.
Így kárhozván föloldozódok,
Mert így ítélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.
Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsúfolni,
Egy csók-ötlettel megcsúfolni.
Forrás: Lélektől lélekig
