Kategória: Szerzők

  • Márai Sándor – Halotti beszéd

    Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
    Por és hamu vagyunk
    Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
    Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …

    Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
    A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
    Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
    Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

    A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
    Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
    És megértették, ahogy a dajkaéneket
    A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg

    Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
    A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké
    A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
    „A halál gyötrelmei körülvettek engemet”

    Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
    A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
    A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
    Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát

    Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
    A tested is emlékezik, mint távoli rokon
    Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat …”
    De már tudod: igen, lehet … És fejted a vasat

    Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
    Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
    A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
    Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –

    Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
    Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
    Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
    Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?

    „Az nem lehet, hogy annyi szív …” Maradj nyugodt. Lehet.
    Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
    Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
    Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

    Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
    A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
    Még azt hiszed, élsz? … Nem, rossz álom ez is.
    Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad …”

    Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad …”
    S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten …”
    Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
    Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?

    Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek? …” Magyar voltál, ezért.
    És észt voltál, litván, román … Most hallgass és fizess.
    Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
    Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet

    A radioaktív hamu mindent betemet
    Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
    Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
    Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség

    Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
    Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
    Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
    Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad

    Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
    Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
    Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
    A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet,

    És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
    És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
    És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
    Látjátok, feleim, szem’ tekkel, mik vagyunk

    Íme, por és hamu vagyunk

  • Tóth Árpád – Kincs

    Emléked már oly ódonan aranylik…
    S ha este véle búsan bíbelődöm
    Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
    Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn…

    Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
    Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
    Jelenjenek elém a régi vágyak:
    De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

    S egy este majd, még úgy mered setéten
    Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem:
    Tört bútorok az olcsó s vak szobákban,
    Lelankad lelkem karja bánatában

    S a kincs kisiklik ájult ujja közzül
    S sötét lomok közt lassan messzegördül…

  • Dsida Jenő – Meghitt beszélgetés a verandán

    Csodálatosan békés délután.
    Benne van teljes életünk.
    Ülünk egymással szemben,
    beszélgetünk.

    Egyszerű és jó vagyok,
    mint világ fölött lebegő
    madár. Te átlátszó vagy,
    tiszta, mint a levegő,

    mint üvegkorsónk friss vize,
    melyen átcsillan a nap.
    Én szomjas vagyok
    s te nem tagadod meg tőlem magadat.

  • Heltai Jenő – Levél

    Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Reményik Sándor: A nagy piktor

    Október, a piktorok Piktora
    Már teljes lendülettel festeget.
    Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
    Húzza hervadó világok felett.

    Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
    Milyen könnyed és mily könyörtelen:
    Szépséget s halált egyben osztogat.
    A bágyadt lombra ahogy rálehel,
    Irtóztató és hízelgő a hangja:
    Meghalsz, – de utoljára szép leszel.

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

  • Ady Endre: Szívek messze egymástól

    Valahol egy bús sóhaj szállt el
    S most lelkemen pihen,
    Valahol kacagás csendült most
    S mosolyog a szívem.

    Valahol szép lehet az élet,
    Mert lány után futok
    S valahol nagy lehet az átok,
    Mert sírni sem tudok.

    Valahol egy szívnek kell lenni,
    Bomlott, beteg szegény,
    Megölte a vágy és a mámor
    Éppúgy, mint az enyém.

    Hallják egymás vad kattogását,
    Míg a nagy éj leszáll
    S a nagy éjen egy pillanatban
    Mind a kettő megáll.

  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kínál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szivem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…


  • József Attila: Amióta…

    Amióta megláttalak,
    Szebben süt a nap le rám
    És azóta százszor szebben
    Dalol a kis csalogány.
    Csak a piros ajkad néma
    S mosoly rajta nem fakad,
    Saját magam árnya vagyok,
    Hisz csókolnom nem szabad.

    Amióta megláttalak,
    Illatosabb a mező
    És azóta tövis nélkül
    Áll a büszke rózsatő.
    Csak a lelked lett fagyosabb,
    Csak a szíved lett büszke,
    S szerelmemtől lobbant lángra
    A kétségb’esés üszke.

    Amióta megláttalak,
    Örök tavasz ég virul
    És azóta kis madarat
    Kis leány nem tart rabul.
    Csak te tartasz foglyul engem
    S csak a szívem csupa seb;
    A neveddel ajkaimon
    Halok meg! – úgy édesebb.


  • Szabó Lőrinc: Az Anyák

    Csak egy voltak kivétel, az Anyák.
    Szentek és ápolónők: a csodát,
    a jelenést láttam bennük. A nagy
    odaadást, az aggodalmakat,
    a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
    a nő szenved, ha otthon dolgozik,
    a gondviselést.

    Hogy testileg mi a
    férj, feleség s a család viszonya,
    nem sejtettem-kutattam. Valami,
    éreztem előre elrendeli,
    ki hol álljon, mi legyen, öröme,
    bánata mennyi, milyen gyermeke,
    és ezen változtatni nem lehet.

    A férfi maga küzdi ki szerepét,
    a nők az eleve-elrendelés:
    ők a béke, a jóság, puhaság
    a földön, a föltétlen szeretet…
    Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet!