https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

    Csak apró vágyakkal él az ember.
    Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
    ha az éjre ráköszön a reggel,
    s ha ősszel eső, télen a hó esik.

    Mert mivégre az ezernyi álom,
    hogyha újra és újra ébredni kell?
    Hiába lépne át minden határon,
    kivel a sorsa egyre felesel.

    Megtanul hát örülni a fénynek,
    a nyugvó Napot két szemébe zárja,
    tenyerében még érintések égnek
    emlékezve néhány régi nyárra.

    Megérti, mit susognak a hársak,
    s miről zakatolnak messzi vonatok,
    hinni tud tükre szelíd mosolyának,
    s nem bánja meg sosem a tegnapot.

    Míg az ember apró vágyakkal él,
    megbékél korral, idővel és csenddel,
    esőcseppet, s nem óceánt remél –
    tenyerében elférhet a tenger.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila – Imádság

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    Hogy tiszteljenek bennünket
    S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    Akár az égben laksz, akár a tejben,
    A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

    Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
    Most mégis, megfáradván,
    Dicséreteddel keresünk új erőt

    S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadíts meg a gonosztól.
    Akarom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jobbágy Károly – Tanítás

    Aki szeret,
    annak
    varrd fel a szakadt gombját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy felvarrja más.

    Aki szeret,
    annak
    hallgasd meg baját, gondját,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy meghallgatja más.

    Aki szeret,
    azzal
    sose légy morc, goromba,
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy rámosolyog más.

    Aki szeret,
    szeresd!
    s öleld meg naponta!
    mert könnyen
    meglehet,
    hogy megöleli más.

    És akkor
    – hidd el! –
    nem ő a hibás.


    !

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • József Attila – Valamikor volt a tett

    Valamikor volt a tett,
    abból lett a gyűlölet,
    ebből pedig szeretet
    s a világnak vége lett.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Lapszéli jegyzet

    Habakuk prófétához

    Városok
    lángoltak,
    robbantak
    a faluk!
    légy velem
    szigorú
    Habakuk!

    Kihűlt már
    fekete
    a parázs;
    bennem még
    lánggal ég
    a tüzes
    harapás!

    Ételem,
    italom
    keserű.
    Kormozz be
    talpig te
    fekete düh!

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)