1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
Egy nikkeles, forgó borbélyszékbe várok.
Nézegetem magam a tükörben.
Jaj, Istenem! mi lesz, ha már negyven éves leszek…
Márványlapon tégelyek, mindenféle harsány
mozi-festékek.
Kendőzni magunkat, pingálni: to make up.
Itt építi Fairbanks a hősöket, tükréből kelnek elő,
mint a Bagdadi tolvaj katonái a földből…
Gumilépésekkel közeledik Fairbanks.
Rám pillant, előretolja kék állkapcsát,
nagyon fehér fogaival,
morcolja mélyen ülő, kis szemeit, busa
szemöldjei alatt,
mik akkorák, akár a bajuszok.
Golfpályáról érkezik, kitornászott tagjai
nesztelen forognak,
mint az amerikai házak ajtai-ablakai.
Mutogatja a falakon azt, mire büszke:
Chaplin arcképét,
művészeti oklevelét, mit Párizsban állítottak ki.
Nem vezet be dolgozószobájába,
akár a yankeek, de cocktail shakerrel kezében
kinyitja uszodáját.
– Fürdik?
– Fürdöm.
– Kétszáz font tengeri só minden reggel.
Balra a törökfürdő, meleg levegővel,
jobbra az oroszfürdő, gőzzel.
Fairbanks meztelenre vetkőzik.
Hasa lapos, gyomra kemény, bőre kicserzett,
négy hónapig fürdőzött nyáron a birtokán.
Most egy kicsit ugrat,
egyszerre belenyom egy villamosszékbe,
zsámolyra tessékel, miből szög bújik ki.
Szakasztott olyan, mint a királyok.
Érdeklődik nálam Európáról is,
mint valami nagyon súlyos betegről.
Pucéron borotválkozik. Közben magyarázza,
hogy vonattal egész Moszkváig jutott el,
s tudja, hogy Európa rengeteg kis állam,
mindegyiknek megvan a maga szokása, nyelve,
vámsorompója, intézménye.
Japáni sofőrje bedugja a fejét:
– Miss Pickford is there.
Forrás: Paul Morand – Fürdő Douglas Fairbanks-szel, fordította Kosztolányi Dezső
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forgathatom mahagóni-dobozomat
a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
a napnyugati béke fölött
iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
(Hilversum 26, 3, 35)
vagy Stockholmon át
a skandináv istenekkel,
kik Normandia igazi urai.
Kis kertem mélyén,
a Szajna alsó folyásánál
0 h 42′-kor
valami eltévedt hullámon
egyszerre édes panaszt fogok:
kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
megtisztogatom a recsegő viharoktól
s magamhoz vonom.
Valami csárdás ez,
mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.
A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
a zöld Normandiának,
szilaj paripák köszöntik a teheneket.
Sárga, varkocsos parasztok,
kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,
felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
fancsalognak almaboromra,
közben pedig sóhajt az egyre halódó,
egyre megújuló
hegedűszó,
s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
a piros tatárok verői alatt.
Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
s még mindig nem szárad meg a sarjum…
Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?
A megvetemedett ajtót kinyitják
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.
Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!
Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.
Forrás: Kálnoky László versei
Addig bámultam hunyt szemmel
az égető napba, míg pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben, s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bíbor
födelük alatt – mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! Ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hírt
végtelenről és örökkévalóságról…
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.
Forrás: Nyugat, 1937/12. szám
Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok – mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
és szabad! Két névvel jelölt az élet
óh nyomorult asszony! – két jel közt
egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
és jelek káoszában önmagába zárulva csak
egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
páratlan, meddő és magányos…
Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
