Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
Tizennégy éves most a kisleány.
Kedves komolyság hamvas homlokán,
És nyílt szemében acélos derű.
Egészen anyja arca volna tán…
Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
Elfogulatlanabb a mozdulás:
A belső ívelés, a ritmus más.
Finomka szerkezet, – de minden porcikája: vas
Báj, mely fiús, és szinte férfias.
Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák – –
Az ő léptei már ki tudja mely
Titkos jövő tövisbozótját róják…
Vagy – hátha ő már boldog útra lépett,
Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
Hátha ösvénye felkanyarodik,
Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.
Tizennégy éves most a kisleány, –
A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
A lomha évek fürgén futnak el.
Pálya, állás, kenyér, – megélhetés, –
Hogy lesz? – minderre már gondolni kell.
Féltréfásan megkérdi valaki:
Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
Aztán acélos fénnyel felveti
Napba néző szikrás tekintetét.
A gondolata merész, meredek,
Vonulnak benne nagy processzióban
Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
Tárul előtte végtelen határ,
Nem iruló-piruló csitri már, –
Mint a megütött érc: úgy feleli
A kérdésre: mi akar lenni ő
– S hangjába szokatlanul elegyül
Halk ábránd és szegescipős erő –:
„Szép, nagy hegyeken turistavezető!”
1931. július 14., Szőcs Ágnesnek
Forrás: Vers mindenkinek
Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.
Homályosan, mint félálom lidércét,
Még sejtettem a süllyedő jelent,
Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.
Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
Szelíd csoportban tündérképre váltan
Leányok néztek rám – vagy rózsatők?
Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
S körültem csöndesen táncolni kezdtek
Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.
1915
Forrás: Vers mindenkinek
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt…
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed…
beléje néztem: vissza-visszanézett…
és biztatott és kérdezett…
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen…
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Forrás: Vers mindenkinek
Ismerek mindent, amit az öt érzék
a világból gyönyörül közvetít.
A látás rangos élményét ezerkép,
a hallás borzongó örömeit,
a bódult szaglást, a kéjes tapintást,
az ízlelés hallatlan mámorát,
az érzékek zenéjét, a szerelmet
(gyerekszájjal megkóstoltam borát!),
mindezt ismerem évről évre jobban,
barátaim, csak egyet nem tudok:
boldogságot, amely nem percre lobban,
mely nem káprázat, ideg-állapot,
hanem a lélek osztatlan derűje
s örökké él, már túl az anyagon –
van-e térképe, van-e iránytűje,
hozzá vezetni van-e hatalom?
Az érzékek bilincsét már levetné
nagyobb kalandra szomjas szellemem:
de a húson túl találok-e bármit,
s ha nem – mi lesz velem?
Forrás: Vers mindenkinek
Amint meghajló vállamra sugárban
zuhant a víz – befont és elhagyott, –
belém sajdult, kuporogván a kádban,
a testi kín, hogy: egyedül vagyok!
Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
csontomig átalverve, tört reám;
külön érezte a kezem, a lábam,
homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.
Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
váratlanul jött, – fázni kezdtem és
sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
játszadozott a finom remegés.
Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
reszkető újszülöttként, meztelen,
amint vakon röpködő ujjaimmal
a fürdőkád peremét keresem,
ha így látnál, állati félelemnek
reflexével kisfius arcomon,
amíg a biztos zuhanás előtt
egy pillanatra megkapaszkodom,
mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
mint vonagló bogár kínja fölött?
Olyannak néznél, mint az üres fészket,
melyből a gólya délre költözött?
Elfordulnál, mintha illetlenül
viselkednék előtted valaki?
Megnémulnál, mint ki iszonyatot
nyelt el s nem mondja ki?
Vagy megfontolnád, mit régóta tud
a sorsomat gyökeréig tudó:
hogy isten lakott egykor bennem is
s nyelvem hegyén lombosodott a szó,
a teremtés igéje, a „legyen!”;
s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
világok pontos mértéke szerint
bordám alatt esthajnalcsillag épült?
De, jaj, váratlan összeütközés,
robbanás néma planéták között!
Pályám íve hirtelen legörbült…
S most tépett szárnnyal, balul körözök
és felejtem a kihunyt csillagot,
a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
fénytelenül, dideregve futom
a reám-merevülő jeges űrt;
s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
Magány borítja, mint rideg kötés.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Átvérzett pólyámat felmutatom
a hallgató, üres egeknek és
néked, egyetlen, ki segíteni
tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:
jöjj a szíveddel egészen közel,
hadd forrjon hozzá én csonka szivem!
Forrás: Vers mindenkinek
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Forrás: Vers mindenkinek
A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe’,
Táncolok, mint veszett fene.
Húzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vígat.
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
Hej, cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvígabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.
Forrás: Vers mindenkinek
Ti szép leányok, két leányok,
kik úgy nevettetek velem,
terhet hajómból mind kihányok:
lám, könnyű lettem hirtelen,
lám, gyermek lettem újra, lányok.
Nevessetek, nevessetek,
minden komoly képet lehányok,
cigánykerekeket vetek.
Ti szép leányok, két leányok,
nevessetek.
Forrás: Vers mindenkinek
