Messze vándorútra
Rég kiköltözém:
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Szívem szép hazája
Még közel virúl,
Fellegek köszöntnek
Láthatárirúl.
Ah, ki honja földén
Mindent elhagyott,
Terhes annak útja,
Nem lép az nagyot;
Lassan megy, megállong,
Vissza-visszanéz,
Zeng-e még felé szó?
Int-e búcsukéz?
Forrás: Vers mindenkinek
Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
Olyan magányos és olyan talányos
Elzengő ifjúságom, vert reményem.
Ma fájón int felém sok régi város
És távol táj, hol fiatal fehéren
Az élet kacagó volt és világos.
S egy húr ezüstje sír, a fája ében,
A hold ma sírokon jár s hervadásos
Az éjszaka. Huszonhat éve éppen…
Forrás: Vers mindenkinek
Beer Adélhoz
Adél, Adél,
Ha jön a dél,
Mögötted fal,
S a szájad fal.
Omond
Lemorha csengyi lébe gál
Amonao ribe gége fáj
Saberla csöndi méla hu,
Eförtipépi szörde bu.
Tát Orpód
*
A fentieknek nincs értelme,
Mert ilyeneket nem ért elme.
De ha Ibi száját nyalja,
Annak van értelmi alapja,
Mert, ha meg nem nyalja, hát az,
Ami a száján nőtt, lesz száraz.
1917
Forrás: Vers mindenkinek
Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
Forrás: Vers mindenkinek
Esmérek én egy vént. – Ki az? – Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget!
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.
Forrás: Vers mindenkinek
Midőn a lányka csak
menyasszony,
Még csupa menny az egész asszony,
Későbben amint lesz menyecske,
Fogyton fogy a menny s lesz mennyecske,
Míg végkép el nem fogy a menny lassan
S csak az asszony marad meg pusztán.
Forrás: Vers mindenkinek
valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő –
úgyis jön
– nem hívom.
Forrás: Lélektől lélekig
Néztelek, láttalak, ittalak,
szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
s azóta minden ízen átüt
ajkadnak felejthetetlen íze.
Már elvesztettelek, de mert öleltél,
más illatú körülem a világ.
Úgy érzem, más a nap, te állsz
előtte, tested édes pirosra festi
a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.
S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
rezgő levélben téged illetnek
áhítatos ajkaim.
Mert voltál: a világ
értelme is megváltozott.
Üres szavakban te vagy a tartalom.
Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.
S a feneketlen égbolton
te vagy a biztos pont,
hová értelmetlen életemet kapcsolom.
Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
Jöhet már öregség, magány, halál!
Ki vehet el tőlem?
Még holtan is álarcot hordok majd –
porladó csontjaimban őrizve
a te szerelmed.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
szeretni bárkit is, kivel
e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
arcodba néz, kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár, csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
