Kategória: Szerzők

  • Tornay András: Sosem találkoztunk

    Sosem találkoztunk,
    s mégis már évek óta hordozlak némán.
    Sosem beszélgettünk,
    mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.

    Mindig találkozunk,
    szavaid bennem találnak végállomásra.
    Mindig beszélgetünk,
    én leszek válaszod szerelmi vallomása.

    Őrizd meg önmagad –
    vigyázz rá, csak nekem.
    Őrizd meg a szirmaid,
    s én üveg mögé teszem.

    Rejtsük el még egymást,
    várjunk még a hajnalig.
    Én megküzdök majd teérted is,
    megharcolom harcaid.

  • Fáy Ferenc: Melengető

    Az arcod itt már nem beszélik,
    csak én szoktam dadogni még,
    mikor a lábamhoz terítik
    s mondják, mondják az estikék.

    Átlépsz a fák csodálkozásán
    mellemre szikkadt földemen.
    Kék pára vagy meséim száján
    s az őszt veled melengetem.

    Téged beszélnek fent a fényben
    a lomhán szálló reggelek,
    s estéim csillag-hűvösében
    szemed rőzséi fénylenek.

    S átúsznak rajtad régi fáim,
    az érted félő félelem,
    engedd didergő éjszakáim
    öled lombjába rejtenem.

    Lapul az ősz. Viszlek a számban,
    s még magamtól is féltelek,
    s a szeptemberi búcsúzásban
    föléd terítem csendemet.

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937

  • Baranyi Ferenc: Már reggel volt

    Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
    tűnte után a reggel szabta mércét,
    midőn az éjjel még vakon kívánt lányt
    elemzi már a józanult öt érzék.

    Az orr, mely parfőm-mámorban bolondmód
    mulatozott – most érzi a megizzadt
    bőr sós szagát, s az édesnek szokott csók
    dohánymart ajkakon keserű ízt kap.

    A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
    szemölcsöket fedez fel a tapintás,
    az ébredő fül csöng az ámulattól,
    mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.

    Egy éjen át volt táplálék a szemnek
    a szép ívű nyak, büszke hajlatával,
    most álmosan ítéli görbületnek
    a pillantás, mit teljes éjen át falt.

    Én reggel mérem önmagam szerelmét,
    csak az marad, ki csömörömön átvisz,
    ki túléli a macskajajra eszmélt
    érzékek éles rosszindulatát is.

    …Akit szerettem, annak tiszta bőre
    kaola-illatot lehelt ki rám és
    – míg válla hajlatát karom befödte –
    olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,

    már reggel volt, mégis – repesve szállván –
    a kedvem újra mámorig szökött föl,
    mert oly szép volt a lány feje a párnán,
    hogy – istenemre – sírtam az örömtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csoda

    A zingarói kék öbölben
    sokáig nézte arca mását,
    az elképesztő fényözön sem
    győzhette le a ragyogását.

    Megállt egy izzó sziklaszirten,
    tenger előtte és mögötte.
    Tetszéssel nézte őt az Isten –
    büszkébb volt rá, mint az öbölre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tosca

    Bár ő is tudta Angelotti rejtek-
    helyét s megmondta rögtön Scarpiának,
    mikor a vallató a foglyul ejtett
    festőbe tépett, mint veszett vadállat:

    ő mégsem áruló. Az ideálért
    feladott egy közömbös ismeretlent.
    (Egy művésznő amúgy csak festve lát vért,
    s hiába jár áldozni, gyónni – nem szent.)

    Mindig így élt: esendően s szeretve.
    Nem konspirált, nem vitte rá a lelke,
    de kést fogott a döntő pillanatban.

    Mert alkalom szüli – akár a tolvajt –
    a hőst is: szégyen és nem fájdalom hajt
    emberré lenni minket, hogyha baj van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Ultima ratio

    Hogy mért hervadnak a virágok? –

    Ne kivánj többet, mint egy álmot,

    Az álom élet édessége:

    A boldogság, a csend, a béke.

    Hogy mért magányos minden lélek? –

    Szived álmát ki érthetné meg!…

    Mit láthatnál az izzó napban???

    Örök, szent, a változhatatlan.

    Szellőre megmozdúl a lég is. –

    Te élsz, s boldog vagy még is, még is,

    Hisz’ elkisér fanyar magányba

    Lelked átlátszó, fehér álma.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Bajza József: Vándor alkonydala

    Csüggedezve inganak

    A kifáradt láb-inak;

    Esthomály borong utamra,

    Szállnak a fény bájai;

    Idvezllek, ti béke honja,

    Gyászfenyűk magányai!

    Puszta tér vadonjain

    Hagytak útitársaim;

    A korányi bíbor égben

    Fenn ragyogló istenek:

    Kény, dicsőség és szerencse

    Fellegekben tűntenek.

    S mint sötétes éjjelen

    Bolyg a sajka fénytelen,

    Úgy bolygék magamra hagyva

    Hozzád, csendes ősi hon!

    S boldog én már megpihenni

    Itt fogok nyugpartidon.

    Küzdjetek ti, küzdjetek,

    Szélvész-hányta tengerek

    Örvényin, villám s habokkal,

    Bájremények csolnakán:

    E sötét partnál kiköttök

    Majd a hosszas út után.

    Forrás: Vers mindenkinek