Sosem találkoztunk,
s mégis már évek óta hordozlak némán.
Sosem beszélgettünk,
mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.
Mindig találkozunk,
szavaid bennem találnak végállomásra.
Mindig beszélgetünk,
én leszek válaszod szerelmi vallomása.
Őrizd meg önmagad –
vigyázz rá, csak nekem.
Őrizd meg a szirmaid,
s én üveg mögé teszem.
Rejtsük el még egymást,
várjunk még a hajnalig.
Én megküzdök majd teérted is,
megharcolom harcaid.
Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.
Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.
Téged beszélnek fent a fényben
a lomhán szálló reggelek,
s estéim csillag-hűvösében
szemed rőzséi fénylenek.
S átúsznak rajtad régi fáim,
az érted félő félelem,
engedd didergő éjszakáim
öled lombjába rejtenem.
Lapul az ősz. Viszlek a számban,
s még magamtól is féltelek,
s a szeptemberi búcsúzásban
föléd terítem csendemet.
Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját,
Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná:
Nevetés közben is fáj a szív –?
Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled – – …
Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak – egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt – neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele…
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat –:
Helyette – róla szőtt álmaimat!
Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet –
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.
Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok –
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!
Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé – –
Különben maradj Krisztus uradé – –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
Ez a könyörgés és ez a remény – –?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.
1937
Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.
Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.
Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.
S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.
Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.
Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.
Ha szivem fogná… Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.
Forrás: Vers mindenkinek
Hogy mért hervadnak a virágok? –
Ne kivánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.
Hogy mért magányos minden lélek? –
Szived álmát ki érthetné meg!…
Mit láthatnál az izzó napban???
Örök, szent, a változhatatlan.
Szellőre megmozdúl a lég is. –
Te élsz, s boldog vagy még is, még is,
Hisz’ elkisér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.
Forrás: Vers mindenkinek
Csüggedezve inganak
A kifáradt láb-inak;
Esthomály borong utamra,
Szállnak a fény bájai;
Idvezllek, ti béke honja,
Gyászfenyűk magányai!
Puszta tér vadonjain
Hagytak útitársaim;
A korányi bíbor égben
Fenn ragyogló istenek:
Kény, dicsőség és szerencse
Fellegekben tűntenek.
S mint sötétes éjjelen
Bolyg a sajka fénytelen,
Úgy bolygék magamra hagyva
Hozzád, csendes ősi hon!
S boldog én már megpihenni
Itt fogok nyugpartidon.
Küzdjetek ti, küzdjetek,
Szélvész-hányta tengerek
Örvényin, villám s habokkal,
Bájremények csolnakán:
E sötét partnál kiköttök
Majd a hosszas út után.
Forrás: Vers mindenkinek
