Kategória: Szerzők

  • Kölcsey Ferenc: Bordal

    Igyunk derűre,
    Igyunk borúra,
    Úgyis hol kedvre,
    Úgyis hol búra
    Fordul az élet.
    Kedved a jó bor
    Jobban éleszti,
    Búdat a jó bor
    Messze széleszti,
    S elmúlat véled.

    Minden por, álom,
    S füst e világon;
    Mi haszna gázol
    A boldogságon
    A hír barátja?
    Ha dob riadt a
    Harc reggelére,
    Patakban omlik
    Hullámzó vére,
    S bérét más látja.

    Békételen, bús,
    Senyved magába,
    Kétség s remény közt
    Vár s fél a kába
    Percet s esztendőt.
    Miért törődöl
    Szűk életeddel?
    Napod ma mit nyújt,
    Köszönve tedd el,
    S hagyd a jövendőt.

    Reggel vagy estve,
    Szélben vagy csenddel,
    Eljön magától
    Sorsod mit rendel:
    Miként nyár és tél.
    Ernyőt keress, ha
    Készül borulni,
    Szenvedj, ha nem tudsz
    Hová vonulni,
    Fordulhat a szél.

    Éld a jelenlét
    Percét s óráját,
    Együtt lefutja
    Jó s rossz pályáját,
    S együtt húny véled.
    Igyunk derűre,
    Igyunk borúra,
    Úgyis hol kedvre,
    Úgyis hol búra
    Fordul az élet!

    Forrás: www.eternus.hu / Kölcsey Ferenc: Bordal

  • József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz

    József Attila, Hymnus a borhoz, bor, életöröm, szenvedély, ünnep

    József Attila: Hymnus a borhoz

    Bor, te dús örömelixír,
    Bor, te táltos rőt pogány,
    Csók az Élet ajakán,
    Kedvesemnek várva vitt hír.

    Vérem forrjon véled össze,
    Bor, te férfikor teje,
    Mindeneknek elseje,
    Torkom érced hadd fürössze.

    Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
    Május hímes köntöse,
    Víg tüzek víg kürtöse,
    Őserők tűz-istenkorcsa.

    Bor, ma téged megrabollak,
    Mellem érted döng s tüzel,
    Bor, téged vasárnapollak.

    Bor, ó, égjünk, égjünk együtt el!

    Forrás: www.eternus.hu / József Attila: Hymnus a borhoz

  • Ady Endre: Fuimus

    Nem voltam én mindig
    Ilyen csendes ember,
    Sokszor talált ébren
    A pirkadó reggel.
    Sokszor ráragyogott
    A hajnal sugára
    Egy-egy nekibúsult
    Jó kompániára.

    Eltemetni való
    Mindig akad bánat.
    Hejh! volt akkor dolga
    A boros pohárnak!
    Szomorú szíveknek
    Szép szomorú nóta
    És gyöngyöző bor volt
    A meggyógyítója.

    Könnyen jött még akkor
    S könnyű volt a bánat,
    Könnyű volt elűzni
    A boros pohárnak.
    Talán a bánat is
    Könnyen indult útra,
    Mikor az indulót
    Gyurka cigány húzta.

    Mintha más törvénye
    Volna a világnak,
    Nem olyan, mint régen.
    Nehezebb a bánat…
    Mint egy titkos erő
    Uralkodik rajtam,
    Elnémítja, mikor
    Panaszra nyíl ajkam.

    Hiába fojtanám
    Tivornyába, borba;
    Nem válik el tőlem,
    Hozzám van láncolva!
    Hejh, most a szívemről
    Nem száll el a bánat,
    Ha megiszom borát
    Az egész világnak!…

    Forrás: www.eternus.hu / Ady Endre: Fuimus

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete

    Élve dobták a kályhába a patkányt:
    előbb a sistergő, narancsvörös láng
    közt patkány-forma árny, később finom
    rágcsáló-csontozat egy múzeum
    hullámzó tárló-üvege alatt,
    majd az sem. A macska-szaporulat
    fölöslege vízbe, aztán szemétre
    kerül, egy ázott gallér tarka prémje
    darabokban, hamu és hagymahéj közt.

    Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
    fényes sörény, és mindez hihetetlen.
    A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
    törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
    tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
    fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
    nyár lesz, tízmillió káposztalepke
    sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
    fölött fehér, tündér atommodellek:
    a pitypangok.

    Minden úgy jó, ahogy van:
    ez a szem nézete. Holott az agyban
    egy végtelen védő- és vádbeszéd
    folyik egyszerre s szortírozza szét
    – melyik ki mellett szól – a képeket.
    Egy csont-jég laboránsnő méreget
    pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
    fekete logika – érv-ellenérv –
    őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
    egész-igen, vagy az egészre: nem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Szerelem

    Lány:

    Keserűen jajgatnak a fák is, velem,
    Magánnyal-fellobogózott, fekete ruhába öltöztetett
    Mátkával; magamra maradtam,
    Hol jársz vajon, a tél beszakadt pincéken ül,
    Fehér rongyait kirakja maga köré, nyúl-taposta
    Ösvények járják a határt fázva, leroskadnak
    Eléjük a minden águkkal levegőbe fagyott
    Bokrok, szél jön, rázkódnak a sírástól,
    Itt állok kegyetlen szél-sikoltásban, szúrós
    Hócsillag-esésben, kitépett varjútollak pengenek
    A fagyon, itt állok s keserűen siratlak a fákkal;
    Fekete csipkeruhás gyűrűs menyasszony.

    Fiú:

    Megszegett eskü átkának bélyegével homlokomon
    Elhagytalak; vállamra a napok tarisznyáját
    Akasztottam, piros cipók lapultak benne: álmaim,
    Tél van, zúzmarás csőrrel kiáltoznak a madarak,
    Kiáltásuk megrázza a fákat: zuhog a hó,
    Reszketek a tél szorításában – te tüzesre csókolnál,
    Hófúvások kondái járhatatlanná túrják az utakat,
    Ám lábat faragok a vágyból, visszamegyek hozzád,
    Bekopogok majd vaspálcás ablakodon, izzadtan,
    Kitajtékosodva rogyok lábaidhoz, fölemelsz ágyadba,
    Csókokkal koszorúzod átokkal-megbélyegzett homlokom:
    A fekete csipkeruhád letépem gyűrűs menyasszony!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Holtak arca fölé

    Elsárgult vadfüvek kavarogtak
    az égre. Az ágyúdörgés
    hosszú lábaival a házak között
    mászkált; nyomában betörtek
    az ablakok, rommá-lőtt házfalak
    vonaglottak. A döglött lovak
    ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
    és felrobbantott sínek közt heverő
    holtak arca fölé.

    A fák hiába rázták
    kiszáradt öklüket,
    szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
    a holtak sem tudtak már
    a varjúk fekete siratóénekére felelni,
    sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.

    Forrás: Magyarul Bábelben