Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig,
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.
És mégse elég, mégse,
Mindig egyre több kéne,
Szomjas a keserű száj
Valami csuda mézre,
Karunk ölelő görcse
Csak nem tud elzsibbadni,
Új istennek, ördögnek
Vágyunk parolát adni,
S nagy boldogtalanságunk
Csak nem tud lelohadni…
Forrás: Vers mindenkinek
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Forrás: Vers mindenkinek
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.
Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.
Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!… s én elkészitem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.
Pest, 1846. április 24–30.
Forrás: Vers mindenkinek
Ma még enyém egészen,
mint könny a pilla szélén,
köd és álom takarja,
s a titkokon lakat.
Mint magzatot borítja
az emlék gyönge burka,
beszélni nem tanult még,
gőgös és hallgatag.
Ma még enyém, de holnap
a rímek ráomolnak,
a hangok szertehordják
száz szomjas szájon át,
csengős bokák kerengve
megpörgetik ütemre,
a fátyla földre zizzen,
feltárja homlokát.
Hogy titkolnám, ha hagyna,
takarnám önmagamba,
hogy ne tudjam én se, hogy van,
ne tudja senki se;
szemembe ül, kibámul,
részt kíván a világból,
ott villódzik szavamban
játékos szelleme.
A börtönét kitárja,
megvillan gyenge szárnya,
ma még enyém, de holnap
elnyeli a világ,
és ki magában óvja,
én leszek árulója,
dicsekvő balga szókkal,
remegő rímen át.
Forrás: Vers mindenkinek
Violás égbolt borul a tájra,
hullámok villognak alóla,
hangot hoznak a végtelenségből,
zúdulnak egymásba-karolva.
Balcsiknál zordan mormol a tenger,
szüntelen reszket a rózsafa.
Szép ez a tenger, vad szeretettel
mintha a lelkemhez szólana!
Tenger, te lelkem habos testvére,
két szemem ragyogva megcsodált,
de én még ifjan szabad hajóval
akarom járni az óceánt.
Én még sokáig akarok élni,
szállani előre sebesen.
Zabolát vetni lehet a vízre,
de énrám, de énrám sohasem.
Forrás: Szeretem a verseket
(1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Nagy Erzsébet
Múzsa: Korzáti Erzsébet
Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.
Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.
Forrás: Vers mindenkinek
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem –
cikázzatok, mint hajdanába, rég.
A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!
Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.
Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törődöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap…
Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,
Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!
Forrás: Vers mindenkinek
Tudja a jó Isten,
Én megházasodnám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
De mind csak hiába,
Mert én szerény ember
Nem kérek, és hozzám
Jőni senki nem mer.
Ünnepélyes módra,
Lánykák, kijelentem:
Ki hozzám bepillant
S szép, azt elveendem.
Szépségéhez illik
Lelki tisztasága,
S ehhez még, ha lehet,
Holmi kis jószága.
Mint tollrágó írnok
Mindig nem élhetek,
Pacsirtákkal lenni
Sokkal jobb szeretek.
Ottan a virágok
Csöndes országában,
Nem lesz bilincselve
Az én kezem, lábam.
Nem zúg ott a gondnak
Halálmadár-serge,
Nem marja szívemet
A búbánat férge.
Ott feleségemnek
Százszor lágy kebelén
Leszen az én fejem
Legigazabb helyén.
Ott még a viszály is
Boldogságból ered,
Ott ki gyűlöl, az csak
Túlságosan szeret.
Ott mi boldog leszek,
Mindenem már sejti,
S e sejtelmet erős
Szívem híven rejti.
Híven rejti, amíg
Végre kibocsátja,
Ha édesanyját: a
Teljesülést látja.
Szerelmem szerelme,
Ragyogó reményem,
Angyalom, ó, mondd meg,
Mikor karolsz engem?
Hol jársz? Hol születtél?
Meddig lész még távol?
Mikor hárul üdv rám
Lelked forrásából?
Szóval: mikor leszen,
Mikor leszen nékem
Lelkem? Kit úgy hívok:
„Édes feleségem.”
Forrás: Vers mindenkinek
A fantáziám madaraira
Lappangva les egy láthatlan íjász,
Hervadó lelkem ős-bozótja közt
Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
A sápadt égből kék vér harmatoz.
És hullanak az ős-bozótba vissza
Átszegzett szívvel a gyors madarak,
Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
Mutatja fölmeredve hallgatag,
Megtört pályán az induló irányt.
Kolozsvár, 1928. május 16.
Forrás: Vers mindenkinek
