Ó, Istenem, az emberszívet
Milyen erősnek alkotád:
Mily könnyen el tudjuk viselni
A mások bánatát!
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, Istenem, az emberszívet
Milyen erősnek alkotád:
Mily könnyen el tudjuk viselni
A mások bánatát!
Forrás: Lélektől lélekig
Siessünk,
hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
le is gázolják, szótlanul a sárba.
Ha járok mostan véres lobogók közt,
eszembe jutnak halvány, ócska képek,
és kérdezem a tűzbe robogók közt
emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
egy régi arc, egy régi-régi táj is,
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
a palatábla és az első skála,
szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
szegény apám sötét Kossuth-szakálla.
Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
virrasztva álmosan az őszi széllel.
Eszembe jut a bor, a málna íze,
a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
a hó fehérje, cseresznye pirossa,
egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
diákkoromban, olajlámpa mellett,
öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
egy viola, egy fény a könnyes égen,
egy bárány, egy galamb, a feleségem,
hogy boldog voltam és szomoru voltam.
Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
a Duna vize hajnaltájba hívón,
ballagtam haza a redakcióból,
úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
voltam, s cilinderemen a verőfény
táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Forrás: Szeretem a verseket
Szerelem, ugyan mit jelent e bűvös szó?
Mi ez, a boldogság fájáról lehulló, csodás ízű dió?
De mégis mit rejt a hol édes, hol keserű fogalom?
Hányszor hallottam ajkadról, s én eltűnődtem szavadon.
A szabadság könnyű madárdalát juttatja eszembe,
de e fogalom nem virág, hogy tegyem kezedbe.
Valami részeg könnyedséget, vidám nevetést ad át,
lepelként takarva a rosszat s minden emberi hibát.
Hallom néha, mint átkot, kibukdácsolva égre tör,
s látom kínzópad-arcát, ahogy jeges vizével gyötör.
Hát lehet egyszerre tündér és szaggató fogú hurrikán,
pusztító galóca és illatoktól mosolygó alma a fán?
Mi lenne e romlott földi világgal, ha nem lenne szerelem,
s komor napokon nem pihenhetnék puha szíveden?
Mihez hasonlítsam, hisz a föld és az ég nem teremtett még
ilyen millió arcot ölelő, csodás, szikrázó szelencét.
Hogy melyik arca a tiéd, azt sajnos nem te döntöd el,
mert szíved csalogánya vágyaid hangján hiába énekel,
ha kőfalaknak ütköznek a csodaszép szerelmes dallamok,
viszonzásra nem találnak a forró vágyak és a sóhajok.
Ha egy szép nap elér hozzád, megérint fénylő ragyogása,
őrizd, vigyázz rá, mint egy törékeny, kicsiny madárra!
Ha túl erősen szorítod, az lesz szomorú halála,
ha gyengén, elrepül, fájdalom marad majd utána.
Forrás: Lélektől lélekig
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Illés Endre: Szávitri
Forrás: Lélektől lélekig
Furcsán nyugodt a víz,
ahogy a csónak megáll,
az evezőt behúzom,
kezem a kezedhez talál.
Szótlan az éj, mint én,
csend honol a víz tetején.
Nem tudom, mi csillog szebben,
szemedben a könnycseppek, vagy
a hold fénye, amint lebben
a vízen.
Hogy mondjam, amit érzel,
kétezer év sodra rajtam,
évszázadok pora körben,
hitem szerint így akartam.
Kedves, nem a haláltól kell félni,
hanem az élettől, ha nem tudod megélni.
Voltam jós, de minek,
szivárványt kavartam, mégis
csalókák a színek
szemedben.
Nem búcsúzom, hiszen
a pillanat, a csoda,
mindig a miénk volt,
s nem veszhet oda.
Lépj tovább, éld világod,
titokban kérdezd, hol járok.
Ám most, az éj bármit hoz,
nem is kérek semmi mást,
utoljára szoríts magadhoz
erősen…
Forrás: Lélektől lélekig
Van perc, amiért mindent odaadnál.
Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.
Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:
szeretni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Vállad úgy érintem meg,
akár egy csengőt,
kulcscsontod pengeni hallom,
mintha a legfinomabb gitár szólna.
Mellkasodon szépen elalszom
és karom keresztülvetem feszes derekadon.
Mint fiatal nyárfáé, olyan csípőd lengése –
hosszú lábszáraidat olyannak érzem,
mint az erdő indáinak szorítását.
Tested illatát dicsérem,
amikor mellettem vagy,
mintha az élő világ tükrébe néznék.
Áldom testedet ma
és mindenkor áldani fogom karjaid, ujjaidat,
melyekben a ragaszkodás vérerei folydogálnak!
Mint az ananász íze, olyan szádé is,
fogaid fehérek és nevetéskor fényesek –
homlokodhoz gyakran úgy érek,
mintha ékszered volna
és szemed olyan óriásnak látom,
mint a Holdat.
Szerelmesem,
szemöldököd fekete íve
egy kis rigómadár tollának formájához hasonló.
Orrod ékes és rugalmas, akár egy elefántcsont-dísz,
füled kanyargói édes labirintok!
Bőröd alatt az izmok olyanok, mint a dróthuzalok,
és izzóak bőröd alatt a plazmák!
Nagyszerű harci dobok pergése az ágyékod!
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető,
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet,
az álmokban virág vall virágnak szerelmet,
az álmokban, ki van, mind angyalok,
fejükön fénylő tündérglória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés,
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám,
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök…
Az álmokban így van mind –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Forrás: Lélektől lélekig
A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
kiáltana, de csak szepegni tud,
és poros arcán két sáros barázdán
nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
mint Ádám a paradicsomban
a rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok,
egy ismeretlen, névtelen világot
az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű
a szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
mikor magam sem értem,
amikor már az anyaméhben
hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi az apám, és mi a nagyapám,
mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
meddig a kenyér és meddig a perc,
és mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
de gyónni – patakot tenyérbe merni,
kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
ölébe vesz, semmit sem kérdez,
csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
szabadító sírásba fúlva
az egyetlen szót dadogom:
Atyám!
Forrás: Lélektől lélekig