Siessünk,
hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
le is gázolják, szótlanul a sárba.

Ha járok mostan véres lobogók közt,
eszembe jutnak halvány, ócska képek,
és kérdezem a tűzbe robogók közt
emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
egy régi arc, egy régi-régi táj is,
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
a palatábla és az első skála,
szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
virrasztva álmosan az őszi széllel.
Eszembe jut a bor, a málna íze,
a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
a hó fehérje, cseresznye pirossa,
egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
diákkoromban, olajlámpa mellett,
öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
egy viola, egy fény a könnyes égen,
egy bárány, egy galamb, a feleségem,
hogy boldog voltam és szomoru voltam.
Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
a Duna vize hajnaltájba hívón,
ballagtam haza a redakcióból,
úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
voltam, s cilinderemen a verőfény
táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Forrás: Szeretem a verseket