A világ végén
végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember,
meg az árva, árva, árva
emberiség.
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”
S így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban a világ
végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
s az emberiség
nem tudott emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
Soványodnak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.
És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,
de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.
Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.
Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.
Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.
Forrás: Lélektől lélekig
sohasem voltam
csillag a nyári égen
sohasem leszek
árnyék vaksötét éjben
sohasem sírtam
ha mások is látták
sohasem nyestem
szabad lelkek szárnyát
nem vártam csodára
nem éltem vadul
féltem, vigyáztam,
vétkeztem konokul
sohasem csillogott
fényesen a szemem
nem várt rám
többnyire senki sem
nem kísérte léptem
más lépés zaja
nem tudtam mikor
és miért megyek haza
sírtam, kiabáltam
szaladtam csak egyre
sikítottam, üvöltöttem
de mindig csak a csendbe
sohasem hittem,
hogy lehetek önmagam
sohasem mertem
kimondani szavam
sohasem álmodtam
csak azt, amit lehetett
sohasem kaptam
nem várt szeretetet
Forrás: Lélektől lélekig
Sok éve kísért már a Földön
a boldogság szelleme.
Sok évet elvett tőle
a rettegés hercege.
Katonák tapossák
gyenge testét,
minden titkos
gondolatát kilesték.
Vágyait kacagva nevették,
tiszta lelkét semmibe vették.
Várjatok!
Hisz hosszú még az út
a boldogságig.
De a vágy talán elég lesz,
ha el nem vásik, odáig.
Gyengült testünk még
kaphat erőre.
Lehajtott fejek még
nézhetnek előre.
Ökölbe rándult kezek
még simogathatnak.
Könnyes szemek még
mosolyoghatnak.
Ez a bolygó itt
a lábunk alatt.
Ma még csak egy
boldog pillanat.
S ha majd a pillanatok
percekké lesznek,
akkor jut boldogság
a szíveknek.
Forrás: Lélektől lélekig
Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.
A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.
Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!
Milyen figyelemben forognak
s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak!…
Ó, ha így tudnánk összefogni
egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
folytonos zuhanás előtt!
Ó, ha közös dolgok tevői,
így tartanánk egymást, ilyen
végzetes bizalommal egymás
fogában s idegeiben!
Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!…
Forog, forog a nő a férfi
foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
bármi föloldás kellene!
No most!… Földet ér a mutatvány.
Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
szobrában állnak idelent.
Forrás: Lélektől lélekig
Van ami van van ami nincs
nyűglődnek fák és kispapok
fejünk búbjára esnek és
összetörnek a csillagok
mi aztán földig hajolunk
ragyog az isteni hideg
és szedjük mint a koldusok
csillogó cserepeiket
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, –
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét…
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet…
Forrás: Lélektől lélekig
Barbár hordáid és nagy armadáid
rám törnek, Költészet, minden irányból.
S én éjjel-nappal kint állok a vártán,
a nyelv mezítlen kardjával kezemben.
Legyőznek – és ők esnek foglyomul.
Szólnak – és már nem értik önmaguk.
És olyan létre kelnek általam,
amiről nem is álmodtak soha.
A hódító a hódoltakba olvad.
Győztes a győzöttek nyelvét beszéli.
A varázsló elvarázsoltatik.
S kik testemen tipornak át naponta,
én hurcolom meg hódítóimat
e megfordított diadalmenetben.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár…
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!…
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután…
Később meg szívekkel –
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás…
Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj…
Játékot találtam –
játszani muszáj!…
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz…
ha nem: nem is élsz!..
Forrás: Lélektől lélekig
