https://verskucko.com

Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Hazámban

    Arany kalásszal ékes rónaság,
    Melynek fölötte lenge délibáb
    Enyelgve űz tündér játékokat,
    Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

    Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
    Árnyékain utószor pihenék,
    Fejem fölött míg őszi légen át
    Vándor darúid V betűje szállt;

    Midőn az ősi háznak küszöbén
    A búcsu tördelt hangját rebegém;
    S a jó anyának áldó végszavát
    A szellők már régen széthordozák.

    Azóta hosszu évsor született,
    És hosszu évsor veszte életet,
    S a változó szerencse szekerén
    A nagyvilágot összejártam én.

    A nagyvilág az életiskola;
    Verítékemből ott sok elfolya,
    Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
    Az ember annyi sivatagra jut.

    Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
    Kit ürömével a tapasztalás
    Sötét pohárból annyiszor kinált,
    Hogy ittam volna inkább a halált!

    De most a bút, a hosszu kínokat,
    Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
    És minden szenvedés emlékzetét
    Egy szent öröm könyűje mossa szét:

    Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
    Az anyatejnek mézét ízlelém:
    Vidám napod mosolyg ismét reám,
    Hű gyermekedre, édes szép hazám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Az utolsó alamizsna

    A költő és a sorsharag
    Egy anyaméhből született;
    Ikertestvérek voltak ők,
    Együtt bolygák az életet.

    Fa, mint most, akkor is virúlt.
    Árnyában sok megnyúgodott;
    De használt a költőnek is:
    Ágáról tört koldúsbotot.

    S ezek valának társai:
    Koldúsbot és a sorsharag;
    Elhagyja minden hűtlenül,
    Csak e kettő, mi hű marad.

    És lantja! lantja hova lőn?
    Hisz a költőnek lantja van…
    Igen bizony, volt lantja is,
    Mely zenge bűvösbájosan.

    Megpendítette húrjait
    Mennydörgő éjben egykoron.
    S a mennydörgésnek ágyúja
    Elszenderűlt e hangokon.

    S az ég, a barna, haragos,
    Midőn danáját hallaná:
    Feledni kezdé a boszút,
    S csillagmosollyal néze rá.

    És a költő megéhezett,
    És emberek közé mene.
    Tudá: az emberszív kemény;
    De vélte: lágyít a zene.

    S mely a vihart elaltatá,
    És földeríté az eget,
    Elandalító húrjain
    Az ének újra zenegett.

    De melyet ég, vihar megért,
    A dalt ember nem érti meg…
    És ím a lant elszégyenül,
    S fájdalmában kettéreped. –

    Ez volt a lant története.
    A költőbül tovább mi lett?
    Soká nyögé – nem tudni, hol? –
    Az inségterhes életet.

    Egy újabb nemzedék előtt
    Évek múltán megjelenék.
    Nem őszült ő meg… fürteit
    A gond, a bú kitépte rég.

    „Egy-két garast, egy-két garast!”
    Halk hangja így esedeze;
    S mint szélringatta száraz ág,
    Remegve nyúlt ki két keze.

    A részvét megkérdezte őt:
    „Ki vagy, nyomornak embere!
    Kit sújtoló istenharag
    Ily könyöretlen megvere?”

    S nevét elmondja, s újra esd:
    „Egy-két garast…” – „Megállj, jövel,
    Örök dicsőség gyermeke!
    A bőség szarva födjön el.

    Neved ragyog, miként az ég
    Csillagsugáros éjfelen;
    Mely egykor árván hangozék,
    Bámulja lantod a jelen.

    Jövel tehát! jövel, cserélj
    Bársonyt e koldusrongy helyett;
    Borostyán koronázza főd,
    Dús asztalnál legyen helyed!”

    „Ó szép beszéd… ó köszönet!
    De én semmit sem éhezem,
    És nincsen is szükség reá,
    Hogy elcseréljem rongymezem.

    És a borostyán… ó mi szép,
    Mi jó lehet lángifjúnak;
    De száraz törzsön a galyok
    Többé meg nem fogamzanak.

    Hanem ha dobsz egy-két garast:
    Fogadd sza hálaszózatom;
    Mert pénzre vár az asztalos…
    Koporsómat csináltatom.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor – Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácsony,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könnyűt.
    Menj el, karácsony, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedül vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhűl.
    Miként a jégcsap függ a házereszről,
    Úgy függ szívemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vígan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh, aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
    Embert szerettünk és Istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét múltával
    Hosszú nagy ínség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.
    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Úgy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S északra a törzs, az öreg szülők.
    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény ítélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi István – Sándor bátyámhoz

    Ígérsz nekem paripát,
    Még pedig párjával;
    Legyenek bármily drágák,
    Nem gondolsz árával.

    Csak hogy Pisti öcsédnek
    Nagyobb kedve legyen,
    Mert eztán vásárokra
    Majd lóháton megyen.

    Jól meggondold, bátyám,
    Amit ajánlottál;
    Tudod, hogy az ígéret
    Adomány után vár.

    Igyekezz hát, hogy gazdag
    Minél előbb legyél,
    Istók öcséd számára
    Paripákat vegyél.

    Attól tartok, hogyha majd
    Gazdagságod várom,
    A vásárra holtomig
    Gyalog kell sétálnom.

    Kunszentmiklós, 1844.

    Forrás: www.eternus.hu – Petőfi István versei

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Petőfi Sándor: Szerelem és bor

    Azt mondom, amit mindig mondok:
    Ne háborgassanak a gondok,
    Ne háborgassanak bennünket!
    Legyen vidámság, tréfa, nesz;
    Ifjak vagyunk és ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Járjunk a szerelem kertében,
    Virág ott nyílik minden lépten;
    Ha meg talál tüskéje szúrni:
    Illatja gyógyulást szerez.
    Szeressünk! mert erőnk szeretni,
    Idő jártával odalesz.

    Midőn a szerelem kertében
    A nap tikkasztón süt az égen:
    Térjünk hűs árnyékú lugasba
    A borgyümölcs tőkéihez.
    Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
    Idő jártával odalesz.

    E kép a legszebb élet képe;
    Adjunk érette bútt cserébe.
    Mint fellegekre a szivárvány,
    Reánk mosolyogni fog ez,
    Ha majd derengő ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.
    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!
    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.
    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.
    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Versek mindenkinek