https://verskucko.com

Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Hajnaltól éjfélig

    Istenhegyi jegyzetek

    Röviden
    Barátaim, ha rövid a papír
    az ember akkor apró verset ír;
    higgyétek el, a rövid is elég,
    meghalok, s úgyis minden töredék.

    Hajnal
    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    A ház előtt
    A világot már nem érted,
    s nem tudod, hogy téged itt ki értett.
    Esni kezd s a sarkon egy
    kövér asszonnyal trécsel egy
    kisértet.

    Lapszélre
    Fejem fölött a vén tetőben
    szú gondolkodik, majd rágni kezd.
    S finom fehér fapor pereg
    a versre, melyhez épp
    egy-egy szállongó sort vetek.

    Gyermekkori emlék
    Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,
    jobbra a konyha, kérj magadnak, –
    bíztat rokonom, a jó Eduárd.
    S én kérek, ujra kérek s nagy kerek,
    zsírba mártogatott kenyerekkel
    settengek és a konyha-némberek
    szivét lágyítva hangosan nyelek.

    Nyolc óra
    Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
    s máris jön a hold.
    Hintázik az alma sötéten az ágon,
    szél söpri a port.
    Készülj. Egyedül, egyedül esel át
    a halálon.

    Később (Sírfelirat)
    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    S majd így tünődöm…?
    Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
    előre tudtam, eltemetnek végül itt,
    s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
    hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
    sötétben fázik majd a csont is meztelen.
    Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
    s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
    mind tudtam én. De mondd, a mű, – az
    megmaradt?

    Este lett
    Este lett a vén tető aszú
    fájában alszik most a szú.
    S a ringató homályban ringó
    virágon dongat még a dongó.
    Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
    szagosat fú felém egy jázminág.

    Bűntudat
    Ringóra dongó.
    Leírtam s nem merek
    felnézni most. Csak várok és sunyítok;
    kezemre ütnek-é a régi mesterek?

    Éji mozgolódás
    Halálra rémiti
    a rég alvó fasort
    egy felriadt kuvik.
    A tócsa loccsan és a hold
    a víz alá bukik.

    Éjféli vihar
    Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
    felhallik egészen a házig.
    Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
    gyorslábu kis őzre vadászik.

    1938

  • Radnóti Miklós: Ez volna hát…

    E ritkán szálló szó, e rémület,
    ez volna hát a termő férfikor?
    E korban élek, árny az árnyban;
    kiáltottam? már nem tudom mikor.
    Ó árny az árnyban, csöndben némaság
    Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
    Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
    csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

    Ó mennyi társ, s a fájdalomban
    legtöbbje mégis úri vendég;
    emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
    hamar halálra növő növendék.
    Bársony sötétség nem vigasztal,
    és már nem oldoz fel tüskés harag,
    virrasztva várom és reménytelen,
    mikor derengenek fel a falak.

    Reménytelen napokra vénülök,
    a régi villongó költőfiút
    konok, nehézkes férfi váltja fel,
    akit ziháltat már a régi út.
    Ziháltat s a kacér kapaszkodót
    új váltja fel, halálos, hős orom,
    széljárta sziklaszál felé vivő
    vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

    Már onnan jő a szél és hozza híreit,
    fütyölni kezd a fölriadt eresz;
    az ifju asszony arcát fény legyinti,
    felsírja álmát és már ébredez.
    Már ébredez, álmos, szelíd szemén
    az éber értelem villan megint,
    álmára gondol s készül a vadnál
    vadabb világba, míg körültekint.

    Körültekint és védő, hűs keze
    néhányszor végigröppen arcomon,
    elalszom, fáradt szívem szíve mellett
    s szememre fú a jólismert lehellet.

    1937

  • Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

    Erőszakos, rút kisded voltam én,
    ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
    öcsémet halva szülted-é,
    vagy élt öt percet, nem tudom,
    de ott a vér és jajgatás között
    úgy emeltek föl a fény felé,
    akár egy győztes, kis vadállatot,
    ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
    mögötte két halott.

    Mögöttem két halott,
    előttem a világ,
    oly mélyről nőttem én,
    mint a haramiák;
    oly árván nőttem én,
    a mélységből ide,
    a pendülő, kemény
    szabadság tágas és
    szeles tetőire.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen hüvös.
    Hívó szavad helyett kígyó
    szisszent felém játékaim
    kis útain, ha este lett
    s párnáimon vért láttam én,
    a gyermeket elrémitő,
    nagy, hófehér pehely helyett.

    Milyen mély volt gyerekkorom,
    s milyen magos az ifjúság!
    A két halál megérte-é? –
    kiáltottam a kép felé,
    mely ott sütött szobám falán.
    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    a képen huszonöt talán,
    ünnepélyes ifju nő,
    komolykodó, tünődő.

    Huszonnyolc éves voltál akkor,
    most ugyanannyi lettem én,
    huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
    anyácska! véres szökevény!
    Anyácska, véres áldozat,
    a férfikorba nőttem én,
    erősen tűz a nap, vakít,
    lepke kezeddel ints felém,
    hogy jól van így, hogy te tudod,
    s hogy nem hiába élek én.

    1937

  • Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!

    Járkálj csak, halálraítélt!
    bokrokba szél és macska bútt,
    a sötét fák sora eldől
    előtted: a rémülettől
    fehér és púpos lett az út.

    Zsugorodj őszi levél hát!
    zsugorodj, rettentő világ!
    az égről hideg sziszeg le
    és rozsdás, merev füvekre
    ejtik árnyuk a vadlibák.

    Ó, költő, tisztán élj te most,
    mint a széljárta havasok
    lakói és oly bűntelen,
    mint jámbor, régi képeken
    pöttömnyi gyermek Jézusok.

    S oly keményen is, mint a sok
    sebtől vérző, nagy farkasok.

    1936

  • Radnóti Miklós: Istenhegyi kert

    A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
    magára vonta szürke fátyolát,
    kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
    megugró árnyat lát a bokron át.
    Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
    pucéran áll és félig halottan,
    gyönge barackág ropog fölöttem
    s terhével lassan a földre roggyan.

    Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
    gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
    Sötétedik. Halálos kört röpül
    köröttem egy elkésett, szőke méh.
    S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
    bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
    vagy hangos bomba túr a földbe és
    megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

    Álmában lélekzik már a kert, hiába
    kérdezem, de kérdem ujra mégis.
    Gyümölcsökben a déli nap kering
    s hűvösen az esti öntözés is.

    1936

  • Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

    Kilenc perccel nyolc óra múlt,
    kigyúlt a víz alatt a tűz
    és sűrübb lett a parti fűz,
    hogy az árnyék közészorúlt.
    Az este jő s a Tisza csak
    locsog a nagy tutajjal itt,
    mert úszni véle rest s akit
    figyelget: a bujdosó nap
    búvik a magas füvek között,
    pihen a lejtős földeken,
    majd szerteszáll és hirtelen
    sötétebb lesz az út fölött.
    Híven tüntet két pipacs, nem
    bánja, hogy őket látni még,
    de büntet is rögtön az ég:
    szuronyos szellővel üzen;
    s mosolyg a szálldosó sötét,
    hogy nem törik, csak hajlik a
    virág s könnyedén aligha
    hagyhatja el piros hitét.
    (Így öregszik az alkonyat,
    estének is mondhatni már,
    feketén pillant a Tiszán
    s beleheli a partokat.)

    1934

  • Radnóti Miklós: Lomb alatt

    Kora reggel óta csöndben heverek én,
    balról a diófa, jobbról kiterítve
    háborút ujságol a vérszagu ujság.
    Keresztülsüt a nap a dió levelén,
    erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
    kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

    Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
    gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
    Fülemre fordulok és hallom, alattam
    fészkében megmozdul, nőni akar s puha
    földet kaparász az ezerujju gyökér
    és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

    Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
    gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    fut a béke is, zizzen az ujság,
    gyere le szellő,
    dagadj viharrá,
    lépj rá a lombra, szakadj le alá.
    Gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    elfut a béke s kigyúl a világ.

    1935

  • Radnóti Miklós: Pogány köszöntő

    Nézd! dércsipte fáink megőszült
    fején ül most a szél és lengő
    harangú tornyok között csak
    megkondúlnak a jámbor imák!

    Csorgó nyálával békés borjú
    lépdel még szekerünk után, de
    már nem kószál szárnyas szavakkal
    szájunk körül halovány ámen!

    Megmosakodtunk! tornyok között,
    fákon pihenő szélben és most
    megőszült fák közt csókokkal tarkán
    pogány szemekkel kitavaszodtunk!

    A testünket nézd! együtt fakad a
    rüggyel drága hús és napbadobált
    csókjaink után boldog torokkal
    így, istentelenül fölsikoltunk!

  • RADNÓTI MIKLÓSVénasszonyok nyara

    (ESTI MOSOLYGÁS)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;

    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.

    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (ALTATÓ)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.

    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.

    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez