Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol, – és mindenütt leszek.
Kategória: Reményik Sándor
-
Reményik Sándor: Végrendelet
-
Reményik Sándor: Add a kezed…
Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.
Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe’,
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs —
És nincs tovább.Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet —
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet! -
Reményik Sándor: Össze ne tévesszetek véle
Sík Sándornak
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána –
Báb-életét szétfeszítette.A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre –
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.1936
-
Reményik Sándor: Magyarnak maradni
Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
Hontalan élted meggörnyedve hordod.
Ott ahol most erény a pokoli gazság,
Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
Magyarnak maradni – ezer éves joggal!Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
Magyarnak maradni – akkor is megérte!Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
Magyarnak maradni – szent örökség révén.Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
Idegen népek közt boldogulást várva.
Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
Magyarnak maradni – ha kell véred árán!Magyarnak maradni világ minden táján,
Guruló arannyal ha kísért a sátán,
Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
Magyarnak maradni – igazi küldetés! -
Reményik Sándor: A nagy piktor
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, – de utoljára szép leszel. -
Reményik Sándor: Örök tűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven…Forrás: mek.oszk.hu
-
Reményik Sándor: A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,Vinnék sok írást, magamét meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni.
A tollam, mert nem tudok mással írni,Vinném a házunk, mely hátamra nőtt,
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna átGyötrődő lelkem alagútjain –
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,Mint bűbájos, mennyei éneket…
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.K
-
Reményik Sándor: A Göncöl szekerén
Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.Hanyattfekszem s az űrbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy – magától…A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet…
S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet. -
Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!
Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor…!!!Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
-
REMÉNYIK SÁNDOR
Hontalan versek
Istenem, nem kérek tőled nagyot.
Vagy tán a legnagyobbat kérem:
Add vissza a fakóságok színét,
Bár egy virágot lássak úgy, mint régen.
Bár egy arcot, bár egy mozdulatot
Lássak olyan igazán ismerősnek,
Hogy bennük percnyi otthonom legyen.
Én Istenem, ha elvetted reményem:
Az emlékeimben maradj velem!
És add, hogy fájjon igazán a fájás
És legyen igazi öröm az öröm
És el ne borítson élő halottként
A közöny, ez a szürke vízözön.
És tégy kezembe néha egy kezet
Úgy, hogy érezzem tiszta melegét.
És legyen nekem sok kicsi dologban
A Te kegyelmed örökké elég.
