Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Számadás

    Kik gyötörtek meg leggonoszabban?
    Az emberek.
    Legjobb gyönyöreidet kik adták?
    Az emberek.
    Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre
    rendetlenebb!
    Mit tehetek? Késő van. Lehajtom
    a fejemet.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

    Hajnali négykor bekiabáltak,
    ahogy a torkukon kifért,
    (bár az ablak alatt a fáknak
    zöld korcsmáiba még alig ért,
    még nem is ért új fénye a napnak)
    s mint a bolondok, úgy kacagtak,
    kurjongattak az ablak alatt vad
    vígadozásban a kerti rigók.

    Hajnali négykor e szárnyas égi
    korhelyek dala vert ma fel.
    Micsoda hangok csetepatéi!
    Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
    Bosszantott ez a csibészlárma,
    de a szívem nemsokára
    együtt dalolt, egy nótára
    vert veletek, buta sárgarigók.

    S mintha én volnék a hajnal,
    mintha én volnék a kert,
    úgy megteltem e friss zsivajjal,
    úgy telezengett az irigyelt
    állati jókedv bölcsessége,
    hogy valami könnyű égbe,
    földöntúli békességbe
    vittek, emeltek a földi rigók.

    Hajnali négytől harsogott a
    korhelynóta az ablak alatt;
    úgy zengett az a dal, hogy azóta
    nélküle is csupa fütty a nap;
    csupa fütty, pedig elhallgattak
    s reggelre emlék maradt csak,
    hogy milyen éktelenül mulattak
    a hajnali kertben a sárgarigók.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A homlokodtól fölfelé

    A homlokodtól lefelé
    ha jött érzékiség akármi,
    egész testedben mindenütt
    jó cinkosra tudott találni.
    Milyen gyöngeség, hogy soha
    nem volt olyan jó örömöd,
    mint húsodat felejteni
    más húsok ajkai között!

    S nem nézed-e irtózva most,
    hogy mily hiú és ostoba
    a kedvek s nedvek részegen
    üdvözölt paradicsoma,
    a szép állat, amely nem is
    szép tán, csak a te pokoli
    kéjed önzése kényszerít,
    hogy hízelegj s hazudj neki?

    Minden ellenség, ami él,
    és csak mint prédáját szeret;
    mind csak győzelmének örül,
    annak soha, hogy segített.
    Sírsz, mert idegen láthatár
    borul rád? Csoda kellene?
    Mindig megbüntet valami,
    ha rászorulsz valakire.

    Harminc év van már benned; óh,
    harminc év, mennyi gyötrelem!
    Harminc év, mennyi bujdosás!
    Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
    Bújj el magadba, nyomorult:
    egy még szent s tiszta, az agyad,
    melyben a test számára csak
    undor és megvetés maradt.

    Füled és orrod szimatol,
    megcsal, megoszt, elad a szád,
    a kéz kinyúl, szemed bolond,
    sajgó velőd csurranni vágy?
    Ébredj! A piszok csalogat!
    Vigyázz! Maradj a magadé!
    Férfi, légy tiszta legalább
    a homlokodtól fölfelé.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

    Hogy rettenetes, elhiszem,
     de így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    vagy a törvény mit követelnek;
    bent maga ura, aki rab
     volt odakint,
    és nem tudok örülni, csak
    a magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
     még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
     minden egyéb;
    én többet kérek: azt, hogy a
    sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
     s fáradt vagyok;
    kívánlak így is, meglehet,
    de a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    elcsitíthass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
     és áldozat
    örömét és hogy a világnak
    kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
     külön, neked,
    míg magadra gondolni mersz,
    míg sajnálod az életed,
    míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    halott és akarattalan:
    addig nem vagy a többieknél
     se jobb, se több,
    addig idegen is lehetnél,
    addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
     még jó lehet;
    törvényen kívül, mint az állat,
    olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    ne élj, mikor nem akarom;
    ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
     börtönt ne lásd;
    és én majd elvégzem magamban,
    hogy zsarnokságom megbocsásd.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Egy asszony beszél

    I.

    Neki az élet a szerelem.
    Mennyit kínlódik, hazudik
    szegény!
    Megbújnék vele akárhol a
    föld kerekén.
    De neki az élet a szerelem,
    nekem csak ő meg én.

    Mennyit hazudik s hogy fáj neki, hogy
    hazudnia kell!
    Más nők, s én persze csak hazudom:
    nem érdekel.
    Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
    azokat sem érem el.

    Itthagyni? Az se segítene,
    hisz őt akarom, magát;
    ő se hagy el, mert nélkülem
    még kisebb a világ;
    akármi övé, ő mindig örök
    egyforma árvaság.

    Valamit keres, én őt keresem.
    Mint a zene,
    testtelen, bűvös bujaság
    előttem a szelleme:
    tud tisztán bűnözni, míg én
    tisztán is vétkezem ellene,

    mert énmiattam bűn csak a bűn,
    én vagyok a tilalom,
    aki kíváncsi életét
    sohse hagyom
    röpülni, ahogy neki jó,
    oly szabadon,

    s mosolyát éppúgy elveszem,
    mint az enyémet ő,
    – mert, jaj, ellensége vagyok
    és ellenségem ő:
    neki minden kell, minden szerelem,
    s nekem csak én meg ő.


    II.

    Nekem az élet a szerelem.
    Már nem is mondom soha neki,
    mennyire szeretem.
    Férjem, uram, eltart, szeret,
    és idegen:
    nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.

    Mit adhatnék neki? Mit tehet
    egy asszony igazit?
    Munkája, gondja, tervei, mind
    megszégyenít.
    Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr
    szintén rab egy kicsit.

    Lelkéből nem jut más nekem,
    csak ami gyerek.
    A legjobb, amit én adok,
    hogy otthona lehetek;
    csak akkor egészen az enyém,
    amikor beteg.

    Ahogy neki kell, igen, szeret,
    de ez nem elég
    s alig több, mint amennyire én
    élhetem az életét;
    csak pillanata lehetek,
    különben ártanék.

    Neki minden kell, s oly nagy a világ,
    érdekli ezer dolog!
    Engem csak úgy érez, ahogy
    a szíve dobog.
    Ellene: volnék valaki. Így:
    csak része vagyok.

    Nem szabad meg se mondanom,
    mennyire szeretem.
    Nekem az élet a szerelem,
    őneki nem.
    Boldog az önzés sikere!
    Mi lesz velem?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Politika

    „Mily gyönyörű a szenvedés!
    A lemondás milyen hatalmas!”
    – Meg fogod únni, s leszel aljas;
    a mi erényünk itt kevés.

    Mit, szépség?! Háború jön újra,
    háború mindig: tenni kell!
    Egy perc, és áruló leszel,
    vagy az se, csak egy buta hulla.

    Már itt a szörnyeteg. Utálod?
    Vele vagy ellene! Magányod
    barlangját kard kutatja át.

    Lemondás? Nincs! Az üldöző
    nem mond le rólad! s a jövő
    azé lesz, aki bestiább.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Bolondok

    Menjetek máshoz vigaszért!
    Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
    Aki itt még örülni tud,
    hazug, gonosz vagy ostoba.
    Nektek öngyilkosság, ami
    nekem céltalan nyugalom:
    mindent tudok és tűrök és
     unatkozom.

    Hogy más is voltam, nem segít,
    hogy más is leszek, nem vigasz;
    hogy tisztább voltam, tévedés,
    hogy tisztább vagyok, az is az.
    Nekem minden egyforma már,
    s hogy az élet hogy múlik el,
    a másé vagy a magamé,
     nem érdekel.

    Magányom koronás ura,
    mint minden féreg, vagyok én;
    nem több, mint amit megeszek,
    az állat, vagy a rab növény.
    Király vagyok, alázatos,
    ki díszeit és rongyait
    becsülni vagy szégyelni nem
     méltóztatik.

    Világ szíve, Nap, vén bolond,
    mindennek te vagy az oka!
    Te szültél! te mozgatsz ma is
    mindent buzgón ide-oda!
    Elnézem kis játékaid
    és azt mondom: Jó lesz, ha már
    társad, az a másik bolond,
     bennem megáll.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Zavar

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    félek és szégyellem magam:
    szép tested nyugtalít.
    Nem látom, ki vagy,
    nem az vagyok, aki voltam,
    s mialatt akadozva te is
    másról beszélsz,
    szememben a titkos
    vágy már folyton csak az eljövendő
    csókot nézi a szádon.

    Mindenkinek ismeretlen
    a másik, – csak akkor
    enyém az agyad játéka is,
    ha egészen enyém vagy: amíg
    külön maradunk, nem elég bizalmas
    teljes szemérmét
    levetni a lélek,
    de a testi szerelemben
    összesimúl és
    boldogan felejti magát.

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
    beszélni, ahogy illenék:
    túlfriss vagy,
    túlszép ígéret,
    még harc és váratlan remény:
    ma még csak zavaromat
    tudom elmondani, azt, hogy
    szeretlek és
    akarlak, ismeretlenül.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.


    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!


    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA