https://verskucko.com

Kategória: Szécsi Margit

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó Űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba
    mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillag-terében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Forrás: Magyarul Bábelben
    Szécsi Margit, A kivirágzott kéz, magyar költészet, élet és halál, szenvedély, erő, női hang, lét

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.
    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.
    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.
    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.
    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szécsi Margit – Szerelem

    Acélkék rozsban háltam,
    karod volt párna fejem alatt.
    Csókok, s ledőlt rozsszálak
    becézték barna derekamat.

    Távol a töltés nyúlánk fennsíkján
    olykor egy-egy remek
    gyorsvonat elviharzott
    s fénye rajtunk is végigsepert.

    S füttyszóra jólét, buja szépség,
    amint ott elrobogott,
    a nehéz gazdagság súlya alatt
    a talpfa felzokogott.

    Habpárnák, ételek, ékszer
    úsztak a fényes fergetegen,
    és utak, micsoda tájak!
    Nekünk csak egy volt, a szerelem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szécsi Margit: Ifjúság égő álmai

    Én nem mondok le semmiről –
    ezért szorultam mint gyerek. –
    Álmok rablója vagyok én,
    szikár, szilaj, – kezemben tőr.

    Egy csók lesz az én éltetőm,
    egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
    Ifjúság égő álmai!
    Én nem mondok le semmiről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Körülötted bolyongok

    Belső zsebedbe bújva
    lehetne élni szépen
    dobogós boldogságban
    halálig szívverésben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Álom

    Fehér karom úgy maradt
    befonva karodba,
    mint a lányok fonatba –
    húzott fehér szalagja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Tánc

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Zöld szoknyám a fiatal nyár,
    csókra vágyom, nem kalácsra,
    jeges bárcák hadi-útján
    vagyok izzó Máriácska.

    Rézveretű a derekam,
    vörösréz-kupa a mellem,
    meghasonlás éjszakáin
    tedd, hogy szívünk összecsengjen.

    A gyehennás vágy-lovakat
    üdvözítő útra oldom,
    a gyehennás vágy-lovakat
    hajtom a viharos mennybolton!

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Körülötted bolyongok

    Belső zsebedbe bújva
    lehetne élni szépen
    dobogós boldogságban
    halálig szívverésben.

    Forrás: Lélektől lélekig
    ság

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.

    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.

    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.

    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.

    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek