Ebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.
Villanydúcok havas galambjai
porcelán-párok
világok törtek le rólunk
s ránktelepedtek világok
ebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.
Forrás: Magyarul Bábelben
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Hajnali királypirosból
s csillagtalan-egyedül:
néztelek hatalmi pontról,
néztelek jeltelenül.
Öleltél ruhátlan kékben
akár az emlékezet,
utaztak emlékek rajtunk:
matracok, bábú-kezek.
S midőn a fekete ember
éjhegedűn hegedül:
láttalak bemattolt gyászban
fény özvegye, egyedül,
siratni mély zokogással
vívmányt meg papírhajót –
és feltűnt s merült a könnybe
a végső hajó: a Hold,
sarlósan merült a mélybe
majd feljött s ím teli volt,
s láttam hogy habzik és billen
s fényesen csordul a Hold,
s öngyilkos felrobogással
őrjöngő tajték-pokolt:
égő paripáidat láttam
míg a Hold sósava forrt!
Éj múlott hold-szakadással,
voltunk mi fényes velő,
domborzatunkra világolt
záporként tűnő idő.
Éj múlik hold-szakadással,
zúzik a földi szemét.
Nap múlik nap-ragyogással,
tömörül gyönggyé a kék.
Hordalék vágyak hajóit
elhordjuk s vágjuk hanyatt,
roncsaik vízporrá-verve
fogunkon felhabzanak.
Sebhetlen ácsorgok rajtad,
árnyam is örökkön ég.
Kiismerhetetlen a tenger,
kimerhetetlen az ég.
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nehéz sört, ami elbutít,
ittam, hogy elfeledjem
a tülekedők mosolyát
s azt is: mivégre lettem.
Zsivány zsivajban elhevert
az élet félig holtan.
Törvény, hogy vért köpött a szám,
s hogy túléltem, okom van.
Forrás: Magyarul Bábelben
Barátomhoz egykor kimásztam
az ablakon, a mészcsöppektől
kékcsillagos állványokon,
mikor az újhold sikoltott.
Illatozott a gyantás deszka.
A mészhegyek is lábra keltek,
fehérizzású elefántok.
Meszes csillék mint óriás
bölcsők, billegtek a holdban
s tudtam, hogy nem halhatok meg.
Ó ti gyönyörű mulatások,
ti ragyogó szerb citerások,
sírig peng hozzám húrotok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Micsoda máglyák
Égnek
Meghalni
Melyikre
Lépjek
Hogy a legnagyobb éjfél
Szívéig érjek
Forrás: Magyarul Bábelben
Ki nem hagytál őszbeborulni
testvérért, barátért, magamért,
s fogaimat a rabkásától,
szívemet az alázatosságtól
kímélted – korunk istene,
imádlak mindenekfelett,
mert a jeges építkezésekre,
tetvek és tündérek közé
önként mehettem robotolni,
fogaim világos kerítését
oltatlan mésszel be nem meszelték,
orrom s szívem ki nem rohadt.
Fizetlek keserű örömmel,
fekete-sörényes dalokkal,
mikben a mártírok komor
gyászmenete vonul ütemre,
szerelemről és igazságról
lemaradt fájdalmas sereg.
Fizetlek szerelmeimén,
kik mint a küllők a kerékben,
robogó sorsomban forognak.
Ha meg kell halnom, add meg azt:
magamtól történjék halálom,
s életemben örülj nekem,
örülj, hogy olyat szerethetsz
ki soha nem futott utánad,
s kinek bolond vérében a
hála sem virágzott soha.
Forrás: Magyarul Bábelben
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja hogy ne legyen.
Forrás: Magyarul Bábelben
Örök vasárnap délelőtt,
jelenés a jelenben,
ragyog a selyem-sárga út,
hogy éjemmel pereljen,
a színes házak, a sötét
kabátokon a gombok
megkövülten tündöklenek
s örökkön bonganak a harangok.
Fönn: a város kék üstöke
repülőkkel cicázik,
lenn a kávéház tóduló
dohányfüsttel virágzik,
fényben és füstben csillagok
pusztulásán borongok,
de ez a város ünnepel,
s örökkön bonganak a harangok.
Brillantinos, busa hajak
mámort kínálnak, mámort,
mint a faragott antracit
sötétjük tűzhalált hord,
s ígér a hitehagyottnak
boldog vértanú-rangot
e város főterén, ahol
örökkön bonganak a harangok.
Hányadíziglen köt a sors
álmodnom sose-voltat?
Milyen varázslat vonz ide,
hogy szinte haldokoltat,
hogy ismerősek a szavak:
mély-édességű hangok,
hogy hajszolt életem fölött
örökkön bonganak a harangok!
A fácánkönnyed asszonyok
a főtéren kerengnek,
a barna szemvillogtatás
símogatás szívemnek.
Gyerekek emelnek felém
felejthetetlen arcot,
a teljes élet van velem,
s örökkön bonganak a harangok.
Vannak keserű álmaim,
hurcolom őket büszkén,
s vannak sugárral-oldozók –
de mindben egy az eszmény.
Ó álom, te legfőbb igaz,
irgalmadnál kitartok,
hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
de bongjanak örökkön a harangok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Én nem mondok le semmiről –
ezért szorultam mint gyerek. –
Álmok rablója vagyok én,
szikár, szilaj, – kezemben tőr.
Egy csók lesz az én éltetőm,
egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
Ifjúság égő álmai!
Én nem mondok le semmiről.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér karom úgy maradt
befonva karodba,
mint a lányok fonatba –
húzott fehér szalagja.
Forrás: Lélektől lélekig
