https://verskucko.com

Kategória: Szécsi Margit

  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.

  • Szécsi Margit: Égi korona alá

    Égi korona alá írom
    annak, aki Él:
    Engem megvagdaltatál,
    s meg nem térdeltethetél.

    Lásd, teremtett szerveim
    kihúnynak a nap alatt.
    Én homályból s hiányból
    megalkotom magamat.

    De lágy csillagrendszered
    egyben fény, meg egyben árny,
    zümmögő kísérleted
    teremtett van meg hiány.

    De lágy csillagrendszered –
    ilyet nem alkothatunk:
    Te a semmiből növelsz
    eleven fát meg gyalut.

    De lágy csillagrendszered
    noha lüktet: híja van.
    Híja s maga: múlandó –
    nézheted-e e boldogan?

    Írom azért: tisztelem
    minden múló csillagod.
    Míg múlandó az örök,
    tiéd addig nem vagyok.

    Tiéd a fa meg a csont,
    fábóli asztalsarok,
    tiéd két csont-könyököm,
    mégis tiéd nem vagyok.

    Sírom fejében a kő,
    kőben a kőangyalok,
    tiéd testem meg a nyű,
    mégis tiéd nem vagyok.

  • Szécsi Margit: Galamb-macska-virágének

    Mikor a sárga trombita-virág
    még felém fordulva magyarul zenélt,
    tetőgerinci macskák bandukoltak
    az Araráton galamb-combokért.

    A sufniban boncoltunk holt madárkát,
    kutatva a mozgás eredetét,
    s megleltük egymás anatómiáját –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

    Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
    fehér dunnákat döncölt a sötét.
    Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
    királyra várva én, tüköri kép.

    Galamb meg macska apellált szívemhez,
    s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
    Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
    szeretsz-e még, szeretünk-e még!

  • Szécsi Margit: Fotós-ének I.

    Ó! Ó! Ó!
    Mesterségünk a fotó!

    Í! Í! Í!
    Házhoz jövünk, hogyha hí!

    Forgatjuk a kamerát,
    lekapjuk a kamarát,
    háznépét és szamarát –
    Megörökítjük a Mát!

    Ő! Ő! Ő!
    A fotóé a jövő!

  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.

  • Szécsi Margit: Levél N. L.-nak

    Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
    szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
    orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
    kedvesünk sörénye a kés alatt:

    mind ami lét volt, lenni megmarad,
    a csipkefák szerelmi hajzata,
    fogalmaink: az ember és haza,
    a sárga ló s a pegazus-fiak –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
    a csillogást fájóvá szaporítja:

    vadállat-fejjé nőnek a kövek,
    ruhaszárítók: lengő égövek
    osztják világgá ifjúságodat –

    mind ami lét volt: lenni megmarad,
    csak elburjánzik, dolgait leróván.
    Fehér inged átível Európán.

  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.

  • Szécsi Margit: Huszadik század

    Nincs ügyem, csak a szerelem.
    Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
    rémült szememre ráver
    a holnapi jégszürke ág,

    vetkőzik bennem a világ,
    hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
    hogy szeretni vigyem a mát,
    mert megkövez a sokaság,

    ha fűre fekszem, mint az isten,
    ha csontom, az eleven ág
    átszúr a piros-lombú testen.

    Hozzád csak a márkás halál visz.
    De mint harctéri katonák
    csókolatlan vakító csontja:
    vetkőzik bennem a világ.

  • Szécsi Margit: A hetedik napon

    Meghalt a fennsíkon az Úr –
    kié lesz kenyere, bora?
    Lépj rá a földre, hogy legyen,
    és el nem múlik soha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Járd el a földet, hogy legyen,
    s összeáll csillag-pora,
    új létezők fölött röpül
    az új végzet lova,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe,
    a magasság, mélység kora:
    hegyen a csillag,
    síkon a sínpár beton-fogsora,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    S a kisugárzó flaszteren
    fölveri standját a kofa,
    s kinől a reszkető lidérc,
    csokrokat habzsol foga,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe:
    kisteknőben a baba,
    nászágyban az ifjak,
    földben a holt,
    rajta virág és moha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Meghalsz az úton, mint az Úr,
    ki nem pihent meg soha,
    lépj rá a földre, hogy legyen –
    bejárhatatlan csoda,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

  • Szécsi Margit: A Trombitás Angyal

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    a Trombitás Angyal a párom.
    Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
    de ama göndörhajú vurstlibeli,
    s bár a tunikája a bokát fedi:
    tudom én – fiú ő a javából.

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    ő temet el hihetőleg,
    borít rám verseimből lepedőt.
    S mert hűségével az ember lebőg,
    gáláns eszmékkel megcsalom,
    mielőtt szarvai a fejemre nőnek.

    De a sorsunkra testemmel emlékezem:
    ó, a látvány, künn a Ligetben,
    ahol jégcsillagos a sátorkalap,
    s abrakolnak meteort a hintalovak –
    ó, a látvány: a világ patái alatt
    megverve, kirúgva, mi ketten!

    Világ Forgása!
    Ideszorul az, aki hordja a terhet,
    aki már felnőtt az asztal alól,
    aki jogáért, a csókért hittel dacol,
    s akinek vénen sincs szeretni hol,
    a romlott hóba, egy nemzet!

    Gyere, add fel koronám, legyen király,
    király a poéta, mint régen,
    lebegjünk a kiosztott élet felett,
    be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
    egy fél országgal és veled,
    angyalom, veled beérem.

    Gyere, te nímand, gyere, pofám,
    ide a csókot, a stexet.
    Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
    romantikára a profán halál,
    szolíd tájon a viharmadár –
    négy szárnyunk ma is a legszebb.