https://verskucko.com

Kategória: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.

    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ha rád gondolok – virágzom

    Harangszó ver szíven:
    mintha bennem zuhogna.
    Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

    Minden Téged kérdez;
    ha madár szól,
    hol hagytalak? – rámszól.

    Milyen messze vagy!
    Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
    s bármit mondhatok,
    nem hallom csak a Te hangodat.

    Te vagy az el nem ért vidék,
    melyet bejárni vágyom,
    a hegyentúli ég,
    hegyekből kibukkanó tenger,
    hajózható láthatárom.

    Bezárt szárnyaid
    bennem fájnak,
    sírásaid
    mindenütt elérnek,
    fűzfáim alattuk áznak.

    Bennem egy hegedű
    érintetlenül,
    – óvja puha bársony.
    Csodafád vagyok,
    ha rád gondolok – virágzom.

    Mi él, éltet
    – Neked virít.
    Kristályként bezár
    sorsom magába,
    s rózsaként kinyit.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mit elrontottam

    Már nem segít az utazás sem.
    Mindenütt te jössz vélem szembe.
    Jajonghatok körül a Földön:
    – mindenütt te fúródsz szívembe.

    Belém ivódtál – édes sírás!
    Eső ivódik így a földbe.
    Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
    S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

    Ahogy sors íródik tenyérre,
    – arcomra Te úgy rajzolódtál:
    járok fényeddel világítva
    a Föld körül – ahogy a Hold jár.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Két szárny

    Még alig emelkedő gondolatnak
    vagyunk mi egy-egy szárnya,
    lehullna ez az égre szálló madár,
    ha a két szárny elválna.

    Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
    nem szállhatunk, csak mind a ketten
    szívverésnyire pontos
    egy ütemben.

    Száll hát velem
    egy rezdülésű szárnycsapással.
    Hullongó tollak voltunk egyedül,
    – szárnyak lettünk egymással.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Napló

    Minket mindenki elkerül,
    asztalunk hiába terül.
    A vendég úgy ül, hogy gyanít,
    aggódva sejt, vár valamit.

    Ő van otthon – s az idegen
    mi vagyunk: én s Te, kedvesem:
    két gyertyaláng, melyre lecsap
    váratlan titkos léghuzat,

    s hirtelen lobban, majd pedig
    szelíden ragyog, könnyezik.
    Beszélgetünk – egyszerre csak
    szemünkben ég egy alkonyat;

    aztán korbácsként suhogunk,
    s valamin elsírjuk magunk,
    majd hirtelen egy vallomás
    önti el ajkunk, mint a láz,

    s magunkról olyat hírelünk,
    hogy rajta mi megdöbbenünk,
    s újra csak ülünk hangtalan,
    s amit nézünk, oly messze van!

    Ilyenek vagyunk – mint a láng,
    és mint a szél, s szélben az ág,
    túlzások, tág ívek, örök,
    soha be nem zárult körök,
    s mint partjain túl a folyó.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Virág

    Hajamban mennyi csók illata fészkel,
    mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
    szememben szomjas vágyak nyája térdel
    szerelmed kóborló vizeinél.

    Állad remegve fogom a kezembe,
    és arcodat, mint lámpát fordítom
    a homlokomra: – Láss! és mondd, szeretsz-e,
    mikor szeretni magam nem tudom.

    De jó is lenne még dúdolva – sírva
    átcsavarogni néhány éjszakát,
    s nézni, mikor ruháidból kinyílva
    karcsún derengsz, illatozó virág.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Te

    Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
    csüggedten ölbe ejtett kézzel,
    de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

    Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
    mint aki ember mindahány, – de mennyivel
    kínlódóbb a megszenvedett erényben!

    Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
    s Terád nézhet e sok
    érzékei jászla elé kötözött némber itt,
    kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
    őstengeri éhséggel,
    és zabál bennük a partra lépő első állat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mintha

    Ez a folyó mintha folyna,
    az éj is mintha éjjel volna;
    – az ember mintha olyan volna,
    milyennek lenni lenne dolga.

    Mintha élet lenne az élet,
    éltetne is – míg csak leéled,
    s mintha elég is lenne néked
    mindaz, mivel végül beéred.

    Én is mintha önmagam lennék,
    sugárzik bennem néhány emlék,
    pedig más vagyok régesten rég,
    nem az, mi voltam, s mi lehetnék.

    És te is mintha csak te lennél,
    mikor nevetsz – mintha nevetnél,
    s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
    éppen olyan vagy, mintha élnél.

    Minden dolog teszi a dolgát,
    az érdem elnyeri a zsoldját,
    a szó olyan, ahogy kimondják,
    Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!

    A szeretet mintha szeretne,
    a szerelem mintha lehetne,
    a hit mintha még hitegetne,
    s mintha hinni lehetne benne.

    Minden dolog épp olyan mintha
    öntökélyére lenne minta;
    tökéletes hinta a hinta,
    a kulcs az ajtókat kinyitja.

    Ami van, mintha tényleg lenne,
    a teremtés mintha teremne,
    a lét mintha tényleg létezne,
    a rend is mintha rendben lenne.

    Világunk mintha már az lenne,
    minek az ember elképzelte,
    s benne semmi dolgunk se lenne,
    s mintha belenyugodnánk ebbe.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979