https://verskucko.com

Kategória: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Két szívdobbanás

    Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
    ki emeli fel ránk fejét
    bátran, velünk nevetve és mi
    kinek szorítsuk meg kezét;

    kinek hajlik hozzánk a válla,
    ha feszíteni kell az izmokat,
    míg – mint gyermeki indulat, –
    átjár melegen a munka láza;

    ki harcol a mi fegyverünkkel,
    ki az, ki szerszámot emel,
    ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
    s ki közeleg dugott ökleivel;

    az emberiség kit ölel magához,
    védelmezőn kit karol át,
    s ki az, kit eltaszítva átkoz,
    mint menekülő gyilkosát.

    Összegyűjt ez a karolás itt
    s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
    kit kell szeretni forrón,
    s kit kell gyűlölni mindhalálig.

    Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
    benne szánalom s gyáva düh nem él:
    bizonytalan és vívódó verését
    megnyugtatta két tiszta szenvedély:

    a szeretet árasztja szét,
    s összemarkolva gyűlölet dobálja,
    így lüktet már szívünk e két
    legemberibb érzelem ritmusára.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
    .

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Minden Teérted

    Minden Teérted, minden csak Tenéked.
    Veled vitázik minden gondolat.
    És mindenik csak tebelőled éled,
    te vagy, kit szoroz, kivon, összead

    az elme, – pontos összeg csak tevéled
    lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
    Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
    benned, veled hiszem még harcomat.

    Épülő sorsod világot megértet
    velem – s milliók sorsára mutat:
    szerelem bennem már csak érted ébred,

    s csak tetőled kelhet bennem harag.
    Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
    így adva – csak tenéked magamat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Valami nincs sehol

    Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
    — valamit minden nap elmulasztunk.
    Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
    — s valamit minden tettben elmulasztunk.
    Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
    — s valamit minden csókban elmulasztunk.
    Mert valami hiányzik minden ölelésből,
    — minden csókból hiányzik valami.

    Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
    — minden szerelemből hiányzik valami.
    Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
    — a boldogságból hiányzik valami.
    Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
    — az életedből hiányzik valami.
    Hiába vágysz az emberi teljességre,
    — mert az emberből hiányzik valami.

    Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
    — mert az Egészből hiányzik valami.
    A Mindenségből hiányzik egy csillag,
    — a Mindenségből hiányzik valami.
    A Világból hiányzik a mi világunk,
    — a Világból hiányzik valami.
    Az égboltról hiányzik egy sugár,
    — belőlünk hiányzik valami.

    A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
    — talpunk alól hiányzik valami.
    Pedig így szólt az ígéret a múltból:
    — „Valahol! Valamikor! Valami!”
    Hitették bölcsek, hitték a hívők,
    — mióta élünk, e hitetést hallani.
    De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
    — s a mi dolgunk ezt bevallani,

    s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.
    Újra kell kezdeni mindent,
    — minden szót újra kimondani.
    Újra kezdeni minden ölelést,
    — minden szerelmet újra kibontani.
    Újra kezdeni minden művet és minden életet,
    — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

    Újra kezdeni mindent ezen a világon,
    — megteremteni, ami nincs sehol,
    de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
    újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

    Mondd, Kedvesem, milyen,
    milyen a tenger?
    E parttalan zokogás, mely térdet,
    ölet sosem lel.
    Milyen a part, hol most lábnyomod
    kagylóhéj-sora mélyed,
    ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
    megtelik már Tevéled.

    Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
    és milyen ott a szél
    hízelgése, milyen ott a magány:
    szomorú ott az éj,
    ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
    és milyen ott a sírás?
    Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
    s ha jön, honnan jön érte hívás?

    A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
    lőttszárnyú madarának
    milyen idomító nevet s milyen hessentő
    kereplőket találtak?
    Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
    a karba-ölbe bújva: – félek!
    Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
    oly szorosak az ölelések?

    Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
    a hitnek nincs határa,
    a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
    félve kihordott halálra?
    Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
    kis fulladásra, mely magányos,
    botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
    hiába ölel szerelmesen magához.

    Ne hozz nekem képet a kombinátok
    csodálatos lélegzetéről,
    ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
    szörnyek vibráló ihletétől!
    A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
    az emberi lélek
    ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
    eszméletére ébredj:
    milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
    falánk éheit legyőzi rendre,
    milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
    mi bontja küzdelemre
    kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
    sok állati szükséglet,
    – milyen szél emeli, s merre emelkedik
    a súlytalanság állapotában a lélek?!

    Forrás: Magyarul Bábelben
    .

  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hol van…

    Hol van, amit kerestünk, és mi az,
    amit kerestünk, s ha megleltük,
    adott-e boldogságot, értelmes örömöt
    amit kerestünk és az volt-e végre
    a megtalált ajándék, amit kerestünk?
    És azt kerestük-e, amire vágytunk,
    azt kerestük-e hát, amire szükségünk volt,
    az volt-e a boldogság, amit kerestünk,
    a lét célja, értelme, az volt-e a lényeg,
    amit kerestünk, és kerestük-e végső
    erővel, és kell-e azt keresni,
    vagy csak mert nincs sehol soha, nem létezik,
    azért kerestük?

    Forrás: Magyarul Bábelben