https://verskucko.com

Kategória: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Ma fölriadtam éjszaka

    Ma fölriadtam éjszaka,
    s nem tudtam elaludni,
    egyszerre elkapott a vágy:
    csak futni, messze futni,
    hiszen mindkettő messze van,
    aki szívemnek drága,
    jaj futni, futni messzire
    fiam, lányom nyomába.

    És elfogott a rémület:
    hiába rázom rácsom,
    én itt vagyok, ők messzire,
    mindkettő más határon,
    nem érhetem el őket én,
    oly végtelen a tenger,
    és Párizs egyre távolabb,
    s egyre törpébb az ember.

    Fiam a föld másik felén,
    nem lehet oda szállnom,
    nagy út az még a napnak is
    átkelni fél világon.
    Mikor minékünk alkonyul,
    ott virrad már a hajnal,
    azért, hogy nem találkozom
    álmomban a fiammal.

    Átkelni a nagy tengeren
    a lelkem is elfárad,
    – talán sohasem látom őt! –
    jajdul bennem a bánat,
    – lehet, hogy addig meghalok,
    mire szabad lesz menni…
    ó szörnyű, hosszú éjszaka,
    mikor fogsz reggeledni!?

    Álmatlanul gyötrődöm itt,
    s a fényes holdat nézem…
    Talán lányom ablakán
    is így bámul be éppen,
    most alszik ő és álmodik,
    vagy talán ő is ébren?
    Beszélj róla, Te messzi hold,
    szabad utas az égen!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: A végtelenben

    A végtelenben nincs végállomás,
    csak szüntelen keringés, vágtatás.
    Kergetik egymást csillagrendszerek,
    ölik egymást állatok, emberek.
    E bolygón itt, hol élet sarjadott,
    s az értelemnek is megvirradott.

    Nekünk a föld is végtelen határ,
    fejünk fölött az ég, a csillagár,
    s a nap, e vonzó óriás anya,
    létezésünk éltető mosolya.

    Tőle lettünk, testéből lökte ki földünket,
    és most vonzza, görgeti maga körül,
    s a légkör paplanát ráterítette,
    nappalt és éjszakát adott neki.
    S tengert, hogy hűtse őt…
    s mindig újhodó erőt.

    Hogy más bolygón is létezik tudat?
    Ez az, amit szüntelen kutat a tudomány,
    e földi szomjúság,
    és egyre tágul előttünk a világ…
    már mérhetetlen távokba vész…
    se vége… hossza… csoda az egész!

    De honnan… mióta… meddig?
    – kérdezem!
    Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
    születés… halál?!
    Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
    ostoba költő, ki a földön se lát…
    és nem érti a kibernetikát.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csillagos ég alatt

    Én e földnek mulandó része,
    rá gondolok a mindenségre.
    Jó ily nagyságon mélázni olykor,
    megtisztulni a földi portól,
    és minden rosszat elfeledve,
    képzeletben fölemelkedve,
    néma szavakat dadogni
    Néki, aki nem hallja, és nem érti.

    Élsz mint önmagad alkotója,
    Örökmozgó óra mutatója,
    benned kering, forog a Minden,
    méreteidről mértékünk nincsen.
    Voltál, mert mindig lenned kellett!
    Voltál és vagy az örök kezdet,
    vagy, és leszel, sokszorozódol,
    de nem tudsz a rosszról és a jóról.

    A földi lét csak fuvallat néked,
    mert te a nagy egészet nézed,
    nézed ha látod,
    vagy nem is látsz semmit,
    önlétedből is csak csupán ennyit.

    Jelek és számok beszélnek rólad
    vágyunk ismeri igaz valódat,
    profán rakéták, földi holdak
    műszerei beléd hatolnak…
    tér és idő már nem védi titkod,
    bármily keményen véded és tiltod.

    De miért is mondom mind e szavakat
    a csillagfényes nyári ég alatt,
    mikor mezők vad illata árad,
    s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
    s olykor különös e szüntelen zene…
    mintha ez is… ez is… keringene!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Levél helyett

    Táviratok… levelek… levelek…
    Mily jók is vagytok hozzám emberek:
    köszöntő sorok, baráti szavak
    repülnek felém, mint a madarak.

    E sok levél mind a válaszomra vár,
    írok… írok… de egyre több madár
    dalol nekem, ó mily nagy jutalom
    e megbecsült virágos alkonyom.

    Köszönöm, hát ezerszer köszönöm,
    hogy megosztjátok vélem örömöm:
    a sugarat, mely homlokomra hullt,
    s feledteti, mily szörnyű volt a múlt!

    Barátaim, de megbocsássatok,
    mindőtöknek felelni nem tudok,
    külön-külön nagy munka lenne az,
    e vers szívemből csordul és igaz.

    Hiszen tudjátok, ez a lényegem,
    benne a hálám, forró köszönetem
    hozzátok, vegyétek név szerint…
    fáradt szívem most nyugalomra int.

    Mögöttem oly sok küzdés, szenvedés,
    érzem, rám férne egy kis pihenés…
    megpróbálom… s küldöm e versemet
    levél helyett: köszönet… köszönet!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Ne irigyelj

    Ne irigyelj púpos ember,
    amiért egyenes vagyok,
    A lelkemen olyan nagy púp van,
    Hogy majd bele szakadok.

    Te nem látod, de én érzem,
    hogy ez a púp mily nehéz,
    Bele van ám gyömöszölve
    egy mázsányi szenvedés.

    Te vak ember ne haragudj,
    én se látok messzire,
    Bukdácsolok, botorkálok,
    s nem haladok semmire.

    Fogadj engem testvérednek,
    szegény néma, s hidd el nekem,
    Én is csak dadogva szólok,
    s nem érti meg senki sem.

    Szeressetek engem bénák,
    nyomorultak, szegények,
    Ügyefogyott vagyok én is,
    össze-vissza beszélek.

    Képzelődöm, álmodozom,
    mint az őrült, s azt hiszem
    üvegből van, s összetörik,
    Összetörik a szívem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Novemberi napsütés

    Délben mégis győzött a nap sugárka,
    az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
    s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
    magára tűzte ékül a napot.

    S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
    én földi porszem megigézve néztem,
    olyan volt mint egy óriási mosoly
    s szertefoszlott tőle a ködgomoly.

    Így harcol ő a köddel és sötéttel,
    s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
    ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
    s rést vág az egek sötét függönyén.

    Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
    de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
    belőle árad minden, ami élet:
    a kezdettől változó őstenyészet.

    Tudom, de mindig újra megcsodálom,
    mikor áttör a ködlő láthatáron,
    tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
    s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Szeretni

    Szeretni ezt az életet,
    az egyetlent, a végest,
    Szeretni még ha bánt is,
    ha mostohánk is néhanap,
    de kék az ég, és süt a nap,
    van benne boldogság is.

    E szép és szörnyű kor során
    csodákat tesz a tudomány,
    a titkok titka tárul,
    a tudás fája lombosul,
    de atomfelhő tornyosul:
    mérges gyümölcs a fárul.

    Nem ölni, vért nem ontani,
    a tüzeket eloltani,
    s nem gyújtani, hogy égjen
    ország és város, hol a nép
    gyönge megvédi életét
    s hogy békességben éljen.

    Még harcok dúlnak, lángban ég
    a megbolygatott messzeség,
    madár se leli fészkét,
    futnak az erdő vadjai,
    csak borzalomról hallani:
    Világ, teremts már békét!

    Fogyó hold már az életem,
    de dolgom még töméntelen,
    még tenni, adni vágyom…
    Csak lenne még erőm elég,
    zengni a béke énekét…
    e felbolydult világon!

    Csak élni, élni emberek!
    Időnk oly gyorsan elpereg,
    egy perc csupán az élet…
    de ez a perc lehet csodás
    teremtő munka, alkotás
    amely megőriz téged!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Őszi dal

    A nyár szerelme forró és merész,
    de édesebb az őszi napsütés,
    a csókja már nem éget, mint a láng
    csak simogat, mint egykor jó anyánk,
    szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
    hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
    a fény, az árny oly gyorsan változó,
    mint életünk, e hullámzó folyó,
    még kék az ég, de már is elborul…
    és mindennap korábban alkonyul,
    korábban alkonyul.

    Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
    zordan borong a felhős messzeség,
    egy csonka ágra csapzott varjú száll,
    mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
    csak nézem és szívem elszorul:
    jaj, minden nap korábban alkonyul…
    korábban alkonyul.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mint egy örökös viadal…

    Mint ki magas hegycsúcsra érve,
    szédülve pillant le a mélybe,
    úgy látom sorsom kezdetét,
    kicsiny fiam
    szunnyadt ölemben,
    s én halkan énekelni kezdtem
    anyai szívem énekét.

    Alig tellett tejre, kenyérre,
    szegény asszonyok szenvedése
    jutott nekem is,
    de a dal, úgy tört szívemből,
    mint a láva,
    mint az elemek lázadása,
    mint egy örökös viadal.

    Jobb lenne már nem visszanézni,
    inkább a pillanatnak élni,
    ha süt a nap, ha fú a szél…
    csak élni…
    élni önfeledten,
    mint a falomb a rengetegben,
    mint a bogár, ha zöngicsél!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mi legyek még?

    Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
    tejjé változtam, az kellett nekik,
    ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
    ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
    hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
    s mikor szemükbe visszatért a fény,
    napként sütötte őket az enyém,
    s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
    attól lettem én akkor gyönyörű.

    Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
    és játékszer, hogy meg ne unjanak,
    és képeskönyv, hogy megtanuljanak
    belőlem mindent amit álmodom,
    később az egyszeregyet számolom,
    növök velük, már iskolás leszek,
    s a nagy katedra előtt reszketek:
    felelnem kell, vizsgáznom, – ó, tudom,
    borzalmas, hogyha bennük elbukom!

    Most széllé kell változnom, hogy elérjem
    az egyiket, a messzeségbe kínt,
    de aki volt, örökre tovatűnt,
    s ha elfogom, ha átölelhetem,
    lelke páncélját át nem törhetem,
    s mindkettő bár belőlem sarjadott,
    többé már nékik mit sem adhatok,
    a földön nincs több oly bús szerelem,
    mint az anyáé, oly reménytelen.

    Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
    Legyen belőlem sűrű rengeteg,
    majd jól elbújhat ott a két gyerek
    ha menekülni kell a rossz világból,
    és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
    és tejjel-mézzel folyó kis patak,
    isznak belőlem, hogyha szomjasak,
    és dalolok majd nékik estelen:
    – Aludjatok el itt a keblemen.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu