https://verskucko.com

Kategória: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    acélkerék is megkopik,
    hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    nem fogja be a rozsda sem,
    csiszolja minden mozdulat,
    s forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nem adnak ingyen semmit ám,
    voltak keserves napjaim
    és rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    bizony, egyet-mást tenni kell,
    legalább így az életem
    nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra és
    egyszerre oly üde vagyok,
    hogy a szemem harmatgyöngyös
    hajnali rét gyanánt ragyog,
    s leánykám, mint a Március,
    rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    őt nézem és bimbókorom
    újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    hiszen az idő úgysem áll,
    csak aki élt,
    azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    csömörnél mása nem marad,
    koldus, ki mit sem áldozott
    s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nehéz a toll is néhanap,
    de a lehalkult szívverés
    fiam szívén erőre kap,
    szépségem múlik, – nem sírok,
    leánykám arcán tündököl,
    szinte sok is, e két gyerek,
    mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    bár néhanap békétlenül
    lázongtam, hisz nem tudtam én,
    hogy ürmöm mézzé édesül.
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    hiszen mindennek ára van…
    ezerszer újra kezdeném.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Virágos ág…

    Virágos ág az az asszony élete,
    tavasszal könnyű szirmokkal tele,
    s mikor lehullnak róla díszei,
    virág helyett gyümölcse terheli.

    Termése érik, pirul, gömbölyül,
    pillék és méhek zsongják őt körül,
    szellő ringatja, eső öntözi,
    s a nap tüzén csillognak könnyei.

    Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
    csupasz testét vad esők verdesik,
    reszket, amikor tépázza a szél,
    de nedvei forrók, akár a vér.

    S mikor csillogó fátylat sző a hó,
    s belepi őt e puha takaró,
    már újra szép, és arról álmodik,
    hogy tavaszra tündérré változik.

    S az lesz belőle, tündér csakugyan,
    ezernyi szép, feslő virága van,
    ő bennük éli újra tavaszát,
    s nyáron a nap deleje hatja át.

    Így ringatja a változó idő,
    a mag, ha pattan, az is újra ő,
    kikél a földből, húzza őt a fény,
    újjászüli az örök televény.

    S ha teste már csak tűzre lenne jó,
    olyan öreg, száraz és korhadó…
    ifjú fákban tovább él lényege…
    gyümölcsös ág az asszony élete…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

    Mért sír a gyermek mikor köldökét
    anyja ölétől eltépi a lét?
    Mert szenvedéssel kezdi életét,
    mikor elhagyja meleg rejtekét.

    A zord világ hidegét érzi már,
    nem tudja még, hogy lenni, élni fáj…
    csak sír, mert fázik, éhes is szegény…
    aztán megnyugszik anyja kebelén.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mama

    Halott anyámról álmodtam az éjjel,
    mióta meghalt, sokszor visszatér,
    meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
    bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

    Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
    és mégis úgy jön, mintha élne még,
    s azt is tudom, hogy ébredésem percén
    elhalványítja őt a messzeség.

    Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
    mintha nem volna többé már szava,
    s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
    – bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

    Sokat vétettem ellened, míg éltél,
    nehéz adósság nyomja lelkemet,
    nem tudtalak oly végtelen szeretni,
    mint te szerettél, Mama, engemet.

    Egész szívem szülötteimnek adtam,
    amint te tetted, ó, szegény Mama,
    s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
    amit néked vétettem valaha.

    Te értem, én meg őérettük éltem,
    ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
    én is előre megbocsátom nékik,
    amit majd ők vétkeznek ellenem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Petőfi márciusa

    A március Petőfi hónap
    ha süt a nap, ha fú a szél,
    ő ragyog itt a napsütésben,
    s a szél szavában ő beszél,
    s ha égzengéssel, villámfénnyel
    ránk tör a tavaszi vihar,
    mintha a szélvész kürtszavában
    harsogna a Nemzeti dal.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    e kettő egy száz éve már.
    Az ő szemével látjuk, hogyha
    madárka a bokorra száll,
    fülével halljuk rebbenését,
    s azt is, mikor egy bősz folyam
    vagy egy rabnép láncát letépte
    a szabadság felé roham!

    Nincs március Petőfi nélkül,
    ő költötte e hónapot,
    s olyanná lett, mint amilyennek
    az ő lantján fogantatott:
    eszmékkel terhes, forradalmi,
    tettekre érett, lángoló,
    dala úgy szállt a nép szívébe
    s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    idő és költő egybeforrt,
    benne sűrűsödött, benne robbant
    mind, ami forralta a bort,
    az ő szavára várt a nép és
    élesítette a kaszát,
    abban a dicső márciusban
    ő jelentette a hazát.

    Nincs szabadság Petőfi nélkül,
    ő égette szívünkbe, hogy
    több a szabadság, mint az élet,
    ez a legszebb népi jog!
    Ő írta, vívta, tollal, karddal,
    s rátette ifjú életét,
    szabadságunk örök okmányán
    Petőfi szíve a pecsét!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Fekete kutya

    Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
    hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
    kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
    s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

    Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
    kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
    s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
    s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

    Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
    úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
    kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
    a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

    Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
    fekete, óriási kutya lohol utánam,
    vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
    verejték verte testem és reszketett a lábam.

    Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
    s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
    már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
    kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

    Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
    jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
    kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
    akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

    Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
    eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
    s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
    mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Árva leány dalol…

    Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
    rútítni véle hófehér bokám
    s hamuba lencsét hintett válogatnom
    kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

    Kemencepernye eltakarta arcom,
    szépségemből nem látszott semmisem,
    nem látta testem tejfehér csodáját
    mezítelen még forró férfiszem.

    Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
    letépem rongyom s keblem gömbölyű
    kemény kis halma villan a sötétben
    s derekam karcsú, hajlós gyönyörű.

    Holdsarlós íve táncosan kígyózik
    s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
    vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
    tüzel, mint égő napban a virág.

    S gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
    így csókolatlan és örömtelen,
    dér csípi majd testem sziromruháját,
    s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

    Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
    útszéli gaznak s potrohos darázs
    döng körülöttem, félek, hogy megérint,
    a csókja szúr, mint perzselő parázs.

    Ó esztelen pillangók, balga hímek,
    vakon libegtek és nem sejtitek
    idegen, furcsa illatom varázsát
    s hószépségem izzásig hevített

    felhős csúcsáig nem repültök rajban…
    ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
    megmérgesült mézem tavába fojtom,
    bosszús szerelmem így beteljesül.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: A magasból nézve

    Mondják: a föld magasból nézve
    bolygók között is szépnek szépe:
    kék, mint az álmok tündér csillaga.
    Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
    élő az élőnek lett a megölője.
    Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

    Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
    Ős ösztönök vad lángjai lobogva
    s vészt lihegve futnak a föld körül.
    De ember még nem ért föl ily magasra.
    Vad ellentétek különös viadala időnk,
    mely most a mélyből fölmerül.

    Lerombolt falak házakká magasodnak…
    és már egeket ostromol e korszak:
    ember kering a légi tér körén.
    Új eszközök formálják át a földet,
    de föl nem támad az, akit megöltek,
    bár rózsaliget virul Lidércén…
    piros rózsák a véres föld szívén.

    Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
    nagy vajúdással az emberibb élet,
    de nékik ebből nem jut semmi már…
    S hiába minden kőbe vésett emlék,
    nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
    időtlen mélységbe zár.

    De jók a jóért szót váltanak újra:
    merre haladjon hát az ember útja,
    hogy békét leljen, ki a földön él!?
    Gyógyítani, de sohase feledni,
    a népek között erős hidakat verni,
    hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
    újjá legyen, s élhessen, aki él!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Parazsat loptam…

    Parazsat loptam a nagy kondér alól,
    a kondérban forrt, fortyogott a lé,
    egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
    s nem láthattam a kéz, a kar kié.

    A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
    és mély, tüzes sebrózsát égetett,
    nem éreztem a fájást és gyönyörrel
    fogadtam ezt a lángoló jelet.

    Futottam és az erdő vad magányán
    elővettem vajákos lábasom,
    parazsomból tüzet szítottam s néztem,
    mint fut a láng a száraz ágakon.

    A tűz dalolt és sziszegett a pára,
    már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
    kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
    s ezerfű, mely hegyormokon terem.

    Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
    illat kerengett s bódított a füst
    s a holdvilágból lábasomba csorgott
    álmothozó, delejező ezüst.

    Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
    bekentem arcom, szemem, homlokom,
    karom, kezem, a keblem és a vállam
    s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

    karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
    emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
    köröttem furcsa szellemek suhognak
    vakító fényük vág, mint az acél.

    A föld olyan parányi lett alattam,
    amint lenéztem, szinte semmiség
    s csillaghímes bársonyruhába burkolt
    új dajkám, a bakacsin éji ég.

    Azután nagy, feketeszárnyú angyal
    suhant fölém és lágyan átölelt,
    szárnya körém csapódott és szeméből
    kék villámfényű kénkő láng lövellt.

    Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
    de szertefoszlott s húzott le a föld,
    mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
    sár lettem újra, szárnyam összetört.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyánk a fény

    Ó, mennyi csillag fönt az égen,
    ó, mennyi ember itt a földön,
    élünk sugarak ösztönében,
    anyánk a fény s az élet ösztön!

    A csillagok szavát megértem,
    az emberektől sokszor féltem,
    a csillagok szép, messzi fények…
    a gonoszok a földön élnek.

    A csillagok dalát megértem,
    a csillagok üzennek nékem,
    ó, mennyi jóság, mennyi szépség!
    A földön is ragyog reménység!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu