Kategória: Weöres Sándor

  • Weöres Sándor: Tíz lépcső

    Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
    Nyújdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
    Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
    Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
    Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
    Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
    Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
    Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
    Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
    Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

    Forrás: A teljesség felé (Csönge, 1944–45)


  • Weöres Sándor – Balaton

    A habokon
    visz ladikom
    csillámfodor
    a Balaton.

    Tüzes a víz
    tüzes az ég
    a láthatár
    forgó kerék.

    Somogyi part
    kis dombjai:
    kék takaró
    rézgombjai.

    Zalai part
    hegyormai:
    a föld s a lég
    zsinórjai.

    Somogyi part
    zalai part:
    hol szétfeszül
    hol összetart.

    A Balaton
    hintáz velem
    két menny között
    ring életem.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Weöres Sándor: Hazatérés

    Anyám szemében kapzsi féltés.
    Apám szemében görbe vád –
    hogy megjöttem, fölhozta mégis
    a legvénebb üveg borát.

    Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
    csupa csont… nézni siralom.
    Nemsokára, tudom, elássák
    a lucernás domboldalon.

    Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
    És az a csönd úgy kiabál.
    Mintha az étel sótlan volna,
    mikor púpozva van a tál.

    Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
    Nem az van itt már, aki volt?
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    Annyit játszottunk a kutyánkkal
    együtt, mind vad imposztorok!
    Most, hogyha fejét megsimítom,
    végigvonaglik és morog.

    Miért nem tudunk már örülni,
    ha étel és bor oly remek?
    Miért vagyunk mi mind a Földön
    olyan örök idegenek?

    Miért nem tudok sírni, bőgni,
    hogy megvénül anyám-apám
    anélkül, hogy megsimogatnám
    az arcukat, mint hajdanán?

    Három holt idegent takar majd
    a borostyános kriptabolt.
    És fönn az égen, úgy mint régen,
    rostokol a nagybajszu Hold.

    (1936)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Weöres Sándor

    (1913. június 22., Szombathely – 1989. január 22., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, műfordító

    Anyja: Blaskovich Etel
    Múzsa: Károlyi Amy (költő, felesége)

    A magyar költészet egyik legszabadabb, legkísérletezőbb alkotója, akinek játékossága mögött mély filozófiai távlatok húzódnak. Műveiben a gyermekien tiszta ritmusérzék találkozik a keleti bölcsességek időtlen nyugalmával. A Psyché vagy az A teljesség felé ma is kultikus mű. Formabontó versei és fordításai az egyetemes költészet tágasabb világába nyitnak kaput, megőrizve Weöres saját, utánozhatatlan hangját.

  • Weöres Sándor: Balaton

    A habokon
    visz ladikom
    csillámfodor
    a Balaton.

    Tüzes a víz
    tüzes az ég
    a láthatár
    forgó kerék.

    Somogyi part
    kis dombjai:
    kék takaró
    rézgombjai.

    Zalai part
    hegyormai:
    a föld s a lég
    zsinórjai.

    Somogyi part
    zalai part:
    hol szétfeszül
    hol összetart.

    A Balaton
    hintáz velem
    két menny között
    ring életem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Öregek

    Kodály Zoltán mesternek

    Oly árvák ők mind, az öregek.
    Az ablakból néha elnézem őket,
    hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
    mint cipekednek hazafelé –
    vagy tikkadt nyárban, a tornácon
    hogy üldögélnek a napsugárban –
    vagy téli estén, kályha mellett
    hogyan alusznak jóízűen –
    nyújtott tenyérrel a templom előtt
    úgy állnak búsan, csüggeteg,
    mint hervadt őszi levelek
    a sárga porban.

    És ha az utcán bottal bandukolnak,
    idegenül néz a napsugár is
    és oly furcsán mondja minden ember:
    „Jónapot, bácsi.”

    A nyári Nap,
    a téli hó,
    őszi levél,
    tavaszi friss virág
    mind azt dalolja az ő fülükbe:
    „Élet-katlanban régi étek,
    élet-szekéren régi szalma,
    élet-gyertyán lefolyt viasz:
    téged megettek,
    téged leszórtak,
    te már elégtél:
    mehetsz aludni…”

    Olyanok ők,
    mint ki utazni készül
    és már csomagol.
    És néha, hogyha agg kezük
    játszik egy szőke gyerekfejen,
    tán fáj, ha érzik,
    hogy e két kézre,
    dolgos kezekre,
    áldó kezekre
    senkinek sincsen szüksége többé.

    És rabok ők már,
    egykedvű, álmos, leláncolt rabok:
    hetven nehéz év a békó karjukon,
    hetven év bűne, baja, bánata –
    hetven nehéz évtől leláncolva várják
    egy jóságos kéz,
    rettenetes kéz,
    ellentmondást nem tűrő kéz
    parancsszavát:
    „No gyere, tedd le.”

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Gyerekkor

    Gyerekkoromban réges-régen
    fenn ültem én is a szekéren.
    Gabonát vittünk a malomba,
    vagy burgonyát, répát, halomba.
    Mindig közelbe, mindig lassan,
    s ömlött az idő számolatlan.

    Mert oly lassacskán folyt az élet,
    a közelség is messzeség lett.
    Köröttünk utak sokasága
    ágazott szerte a világba.
    Elálmodozva mindent láttam
    a nem-látványos pusztaságban.

    Hol az ég-kékre felhő omlott,
    láttam a sziklás tengerpartot.
    Hol szél borzolt bozótba, sásba,
    itt a nagyváros morajlása.
    A kordét csikók röpítették,
    ez volt a szédítő sebesség.

    Mit ott átéltem, ahhoz mérten
    most minden élmény törpe nékem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.
    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Bolero

    Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
    a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
    a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
    olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
    végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
    és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
    tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
    hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
    ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
    ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
    mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
    ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Weöres Sándor: Arabesque

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt,
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Multkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret,
    és madaraktól kérdezd, hova lett.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.


    Forrás: Szívzuhogás

    🌾