Kategória: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán – Készülődés

    Türelmetlen hóviharok topognak
    a meteorológiai inté-
    zet kapujában,
    maholnap megint csokrot köthetek
    varjúszárnyakból, miként minden évben,
    mert mily kopár lenne a téli ég,
    mily egyhangú a havas háztető
    e csokrok nélkül.
    Ennyivel én is hozzájárulok
    az évszak szépségeihez, a többi:
    a holdsütötte zúzmara gyémántja,
    a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
    a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
    de még a jégcsap és a jégvirág is
    más költők művei.
    (Akár ide is írhatnám, melyik
    alkotás melyik költőtársamé,
    ki mestere a jégcsapfaragásnak,
    s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
    az esti ág, hogy remekmű legyen?)
    Az én munkám néhány percnyi csupán,
    csak földobom madaraim az égre,
    aztán pihenhetnek
    jövő novemberig,
    nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
    ahány reggel és ahány délután,
    megannyi föladat –
    ezért talán illetlen is, ha szólok,
    ha végül is én figyelmeztetek:
    Közel a perc, barátaim,
    készüljünk föl a télre!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Nem volt jogom

    Nem volt jogom
    válladra raknom életem,
    hogy te viseld el az elviselhetetlent –
    hogyan viseljem el?
    Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
    és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Hatvannégy év

    Pirosat pislog vagy zöldet mutat
    az indóház előtt a szemafor? –
    hová dülöng velem ez a vonat,
    átcsattog még a viaduktokon?
    Havat hirdet a decemberi ég,
    kibámulva holnap az ablakon,
    meglátom-e árnyam szaladni még
    az idei havon

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

    Figyelmeztetlek;
    mint a téli reggel,
    egemen annyi csak
    – ha fölkél is – a nap,
    amennyi sugarat
    tőled ha kap.

    S: vigyázzad lépteid,
    ha mellettem, velem,
    a percek ónosesője zizeg,
    megfagy a köveken.

    És: kapaszkodni nincs
    se fal, se ág…

    Én be nem csaplak,
    a közhely szavát mondom,
    ha érteni csak az segít.
    Tél van. Korán esteledik.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Eltűnt parton

    Itt volt a Balaton. Túlnan
    Badacsony derengett.
    Kék és zöld és fény és pára.
    Kereslek, kereslek.

    Égbolt is volt, fák is voltak,
    vihar is sistergett,
    felhők, lombok kavarogtak.
    Kereslek, kereslek.

    A vonatfütty szerpentinje
    ágakon tekergett,
    füstben úszó kertek, házak.
    Kereslek, kereslek.

    Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
    trombiták pereltek:
    „Jaj, az ősz!”
    „Nem! örök nyár van!”
    Kereslek, kereslek.

    Mi se hittünk a madárnak,
    ősi őszi jelnek –
    sivatagban, égő porban
    kereslek, kereslek!

    Add a kezed, kis halottam,
    eltűnt parton állunk,
    légy türelmes, eljön értünk
    igazabb halálunk.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Z. Z. őszinte véleménye költészetéről élete ötvenkettedik, rabsága második esztendejében

    Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
    Rigó… Gyermekkor… és Avar…
    mint talp alatt kavicsok, sírnak
    rossz rímei! S hány képzavar!

    Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
    börtönben is verset habar,
    ott is papírt, ceruzát pusztít,
    bár pulzusa százat hadar,

    s forognak szívében oly kések,
    hogy fejbúbtól talpig nyilall –
    de rögeszméje a költészet:
    vajon kigyógyul-é, ha majd

    földübörög ama utolsó,
    éveit árverező dobszó:
    koporsóján a hant, a hant?

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM