Kavicsot adok neked. Hunyd be a szemed.
Érezheted rajta egy délibb nap hevét,
hallhatod a tenger finom, hosszúszőrű mormolását,
mely bundaként ölelte át,
láthatod, hogy felveszem, s nyitott tenyeremen pihen,
majd a mozdulatot is, ahogy szabadon engedem,
s végül a csobbanást, mely mint a kacagás, olyan.
Emlékezz erre mindig,
tiéd egy kavics Mirtiótiszánál a tengerben.
Forrás: Lélektől lélekig
Állok a tóparton, hónom alatt a hold.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Lélegzet-visszafojtva készül előtörni a hajnal.
Zsigereimben érzem a pillanat közeledtét.
Tudom, hogy jönnie kell.
Tudom, hogy jönni fog.
Szellő, tücskök, fű és a perc öröme… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyomat vakhit feszíti.
Jövőmé minden; múlt és jelen.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Tudom, hogy jönnie kell.
Azért is: jönni fog!
Szellő, tücskök, fű és a remény… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyom csak álarc, grimasz, de…
bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Már jönnie kéne!
Szellő, tücskök, fű… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Szellő, tücskök, fű… vannak.
Türelmem inog.
Álmosít a várakozás.
Bízom a sorsban, de feltartóztathatatlanul tápászkodik a félelem:
fejem lehanyatlik még napkelet előtt,
s az arany fény nélkülem csillog tova.
Forrás: Lélektől lélekig
Tó vize csobban
Nap tüze lobban
Szívem a víz
Lelkem a tűz
Napra ha nézek
Máris elégek
Lángja lobog
Szíve dobog
Holdra ha látok
Sújt ver az átok
Lélekölő
Éjszaka jő
Vízbe merülten
Égve lehültem
Kell ez a tűz
Jó ez a víz
Tűzbe vetődtem
Láng körülöttem
Hamvas az ég
Életem ég
Lelkem az égben
Testem a földben
Nincs aki vár
Szép a halál
Tó vize csobban
Nap tüze lobban
Éltet a víz
Elvisz a tűz
Forrás: Lélektől lélekig
Vége van már a gyönyörű időnek,
Elrepült tőlünk siető futással
S mi kinyílt karral, szemeink utána
Vetve sóhajtunk.
Vissza nem jő már; el, örökre eltűnt.
Puszta a kép, mely maradott sajátunk.
Sors! ha már azt elragadád, miért nem
Oltod el ezt is.
Némaság búsong, hol az égi táncban
Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,
Bús zajok közt reng örömünknek ott most
Szent hagyománya.
Így foly el minden, szeretett barátim!
Aki Léthe bús özönébe nem fúl,
Érhet ilyent még; nem örökre vész el
Minden előlünk!
1816.
Forrás: Vers mindenkinek
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:
– Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.
„Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.”
– Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza…
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.
„Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.”
– Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.
„Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.”
– Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.
„Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.”
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.
Nyugat, 1912/10. szám
Forrás: Vers mindenkinek
(Ravel Boleróját hallgatva)
Még a pillanat előtt,
mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
lüktető aurádat, mielőtt
megnyílna a láthatatlan csatorna,
ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
dallam épül, a te dallamod,
az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
áradni kezd szerte,
mélységben, magasságban, lágyan,
puhán, aztán egyre emelkedve,
messzi fehér fellegekbe,
szikrázva fényben, éteri kékben úszva…
Még a pillanat előtt,
mikor a sejtem még nem sejt semmit,
csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
érintés-sóvárgón, s
útján vezeti valami,
aminek nem tudja okát még, csak sejti,
hogy valami várja, várja valaki…
Egy másik sejt, ami
éppúgy nem sejt semmit,
csak várja, hogy érkezik valaki…
talán a párja…
Már az előtt, hogy a sejtek
megérintik az érkezőt, már
azelőtt a pillanat előtt
ott vagy egészben rejtőzve, mégis
tisztán, érezhetőn, már
az első a pillanat előtt…
Már előtte elkezdődik a tánc,
pedig lábad még nem
mozdul, karod még nem ölel,
arcod nem ragyog fel
örömmel a nászi táncban,
már ott vagy velem
összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
Már azelőtt…
Már az első hang előtt
kondul a harang, üdvözlőn,
érkezésünket ünnepelve,
majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
a végtelenbe, felfűzve az időre,
amit nem tudunk előre,
aminek hossza örök talány…
Már az első pillanat előtt
sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
még az előtt, hogy
a karmester pálcáját emelné,
s előadná újabb művét az égi
zenekar… Már az első intés előtt
tudja a karmester, mit akar…
Már akkor tudja,
mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
Előtte ott a kotta…
Ott van a partitúra,
hogy zajlik majd ez a földi túra?
Még a pillanat előtt,
mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
érintené sejted a sejtem…
Az első pillanat előtti pillanat:
innen indulunk, s ide hoz
vissza az utunk, ide vezet
az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
harang és csak, a csend marad.
A csend, a rejtélyes ének,
a pillanat előtti pillanat, a tánc,
a Boleró, amint lebegünk
körbe-körbe, ölelkezve
mindörökre…
Forrás: Lélektől lélekig
Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
s a hóember gyanakvón körbenéz:
mily állomás jött fényben és időben?
Valóság ez – vagy álom az egész?
A hó elolvad. Indul a madárdal.
Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
A táj szikrázó ékszer és aranyló
barnán meleg a felszántott határ.
Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
A szélben piros kakasszó ragyog,
s a ház körül munkába menekülnek
kis dolgos lelkek, félénk holnapok.
A táj – szikrázó ékszer – gyönyörű lett,
mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
Árnyék sötétlik lent a szíveken.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
szeretni bárkit is, kivel
e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
arcodba néz, kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár, csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
És nincsen könny, ami elsírhatatlan
És nincsen vers, ami megírhatatlan.
Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
Ha elkezdtem, még folytatom talán.
Majd ha a szőlő érik a gerezden,
Majd drága ősszel tán még újra kezdem.
S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
S nagy ég, a seb még mindig eleven!
Játszam tovább? Most nem ér a nevem.
Ezerkilencszáztizenhat telén,
Kerültek újra e sorok elém.
S csak kóválygok százéves avaron.
Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
A napokat is összezavarom.
Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
Tán ezredek repültek el felettem.
Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.
Forrás: Lélektől lélekig
A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek
s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol
Forrás: Lélektől lélekig
